Édes november, mennyire szép voltál, szabad utat engedtél számomra, nem volt teher a vállamon, nem kellett semmi miatt aggódnom. Aztán jött a december, és a drága télapó nem csokit meg narancsot rakott a gondosan kitisztított csizmámba, hanem újabb gondokat. Volt kábé egy hónapom, amit azzal tölthettem,amivel csak szerettem volna, de aztán találkoztam azzal az illetővel, aki megint egy nagy sziklát helyezett a vállamra. Nem egy feladat elé állított a sors, hanem egy döntés elé. Képes vagyok-e olyan dolgot megtenni, amit eddig álmodni se mertem? A sors  kicseszett velem, vagy választom a titkolózást, vagy kiteregetem a szennyest. Persze nem ország-világ, hanem csak egyvalaki elé. De az az egyvalaki több százzal felért számomra.
Minden ott kezdődött, hogy december közepén belém csapott a villám, persze csak átvitt értelemben, de az ütés azonos mértékű volt. Nem tudtam eldönteni, hogy mi is jár az agyamban, és miért csak most kezdődött el ez az egész. Azelőtt is ismertem már az illetőt, de nem tűnt fel, mi is történik. Csak ültem a széken, néztem kifelé az ablakon, figyeltem, ahogy a faágakról lefújja a havat a szellő. Semmi nem jutott eszembe addig a reggelig, amíg nem találkoztam vele. Miután jobban megismertem, rájöttem, hogy nem más, mint az, akit keresek. Bárcsak ne gondolkoznék ilyeneken, bárcsak ne lennék ilyen agyalós, hogy mindent százszor körbejárok. Csak egyet nem gondoltam végig, és lehet hogy ez mindennek a végét jelenti. Legalábbis most úgy tűnik. Lehet, hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, nem lesz változás, egy botlás nem tehet tönkre egy barátságot. Kár, hogy a dolgok így alakultak, jobban át kellett volna gondolnom.
Tanultam belőle. Sosem szabad abban bízni, hogy a bátorság félsiker. Ez a játék nem olyan mint a pasziánsz, itt két ember dönt és csak száz százalékkal lehet győzni.
Nem teregetem ki a szennyest, ezért is burkolózik történetem homályba… olyan ballada-vonás… Így visszagondolva erre az egy hónapra, szép volt, sok minden történt, sokat megtudtam arról, hogy milyen is egy lélek, ha megtalálja a majdnem tökéletes párját.
Mennyi ember gondol nap mint nap arra, hogy bárcsak megtehetné, hogy visszamenjen ha nem is több, de egy napot az időben, hogy helyre hozhasson hibákat. De ki mondta hogy érdemes a hibáinkat helyrehozni? Minden okkal történik, legalábbis sokan ezt vallják. És mi van azzal a feltevéssel, hogy a sorsunkat mi irányítjuk??? Ez ellentmondás. Én is folyton erre gondoltam, hogy bárcsak… de aztán ráeszméltem. Akkor csak tovább szarakodnék,  bíznék a másnapban, abban reménykednék, hogy na most csak lesz valami. Most már tudom, hogy megvan a kapocs. Csak ott van az az egy, kiküszöbölhetetlen hiba: az, hogy rossz helyen, rossz időben találkoztunk.