Csak néznek nagy búsan. Merengnek a múlton, jelenen, talán a jövőn. Emlékeznek az álmaikra, mit láttak a hídon aznap éjjel: táncoló párokat, járták a keringőt, boldogok voltak, nevettek. Én is ott voltam. Táncoltam. De ki volt a párom, ki a rég elfeledett mosolyt előcsalta arcomra? Ki voltál?

Gyönyörű hajnali pirkadati fény siklott át a város felett, a táncosok között lépdelt, suhant, nem is lehetett volna szebb pillanat egy ilyen eseményhez. A reggeli levegő kicsípte az arcokat, de nem bánták, nem bántuk. Ilyen élmény nem minden nap adatik meg az embernek. Mi is szerencsések vagyunk.

Az első pár lehetett a legszerencsésebb, ők léphettek fel először a hídra. Nem mi voltunk. Mi? Én. De jól éreztem magam. Nem volt betanult tánc, csak forogtunk a habos ruhákban, lépkedtünk, felelevenítettünk pár régi lépést, nevettünk, kacagtunk. Boldogok voltunk. Mi. Mindenki. Én is.

Merengnek a szemek. A múlton kár merengni. Nem is fognak. A jelenen? Inkább a jövőn kellene. Mi lesz veled bús szempár? Leszel valaha boldog? Vagy továbbra az álmaidban élsz?