Mikor kijöttem a metróból, már késésben voltam. Ránéztem az órámra, éppen délre harangoztak a főpályaudvari nagyóránál. Siettem, de mégsem bírtam megállni, hogy ne csodáljam meg a gyönyörű épületet, amelyen végigszaladtam, hogy odaérjek a találkozóra. Emberek tízezrein átvágni sosem volt könnyű feladat, főleg akkor nem, ha mind szemből jön. Mégsem lettem ideges, mentem előre, közben bámultam a pályaudvar tetejét, a színes ablakokat, a díszítéseket, vagy csak összességében azt az építészeti remeket. Kedvenc helyem a városban, tele emberekkel. Talán csak ez az egy dolog tartott távol onnan, hogy rengeteg ember volt ott. A vonatokra felszálló, és a vonatokról leszálló emberek csak úgy özönlöttek felém, mintha hatalmas víztömeggé alakultak volna át. Én meg persze az árral szemben úsztam, alig haladtam ténylegesen.
Kinéztem a tömeg közepéről, hátha meglátom őt, de nem láttam sehol. Öt méterrel később viszont megláttam. Próbáltam integetni felé, de nem vett észre. Hogy is vehetett volna észre? Olyan voltam ott, mint egy csepp víz a tengerben. Sűrű elnézések közepette kikászálódtam az emberek szorításából, és elindultam felé. Amikor észrevett, elmosolyodott.
- Ne haragudj, csak a metró… - magyarázkodtam, miközben megöleltük egymást - Olyan rég láttalak.
Tényleg rég volt már, mikor utoljára találkoztunk, pedig legjobb barátokként több időt is szánhattunk volna egymásra. Régen hetente, sőt, naponta elmentünk valahova, beültünk egy kávéra, megettünk egy süteményt, vagy éppen megnéztünk egy kiállítást a múzeumban. Olyan jó volt újra látni.
- Miért itt találkoztunk? - kérdezte Aaron.
- Mert már régen voltam itt, mint ahogy veled is már rég találkoztam. 
Elmentünk a kedvenc kávézónkba, ott leültünk kedvenc helyünkre, megrendeltük a kedvenc kávénkat, édességünket, és beszélgettünk, kivel mi történt.
Hirtelen nosztalgikus hangulatba estem. Eszembe jutottak régi csínyek, mikor egész napokra eltűntünk, és nem tudtak rólunk, mikor megmásztuk a különböző hegyeket, mikor elmentünk a szomszédos államba, csak mert unatkozunk. Stoppoltunk, buszoztunk, gyalogoltunk.
- Carol? Minden rendben?
- Persze, csak kicsit elméláztam. Hány éve is ismerjük egymást?
- Úgy kilenc… 
- Régebben szinte mindennap összefutottunk… most, hogy a tavakhoz költöztél, már alig hallok felőled. Kezd megszakadni a kapcsolat. Tudod, hiányoznak a dolgok.
Felállt, megfogta a kezem, és csak húzott maga után. Nem tudtam, merre visz, nem tudtam, mire gondol, csak mentem utána, mint a régi szép időkben. Igen, ez volt az. Ami hiányzott.
Felszálltunk a metróra, elmentünk a South Ferry állomásig, ahonnan kisétáltunk a partra, és onnan néztük a szobrot. Éppen naplemente volt, amikor érkeztünk. Csak néztünk a lemenő Napot, nem is szóltunk egymáshoz. Úgy másfél óra múlva, mikor már sötétedett, elindultunk visszafelé.
- Kár, hogy nem látszanak itt a csillagok. Ezért utálok csak városban lenni - szólalt meg végül.
- Biztosan szép lehet… én ehhez szoktam hozzá. Meg te is, csak elmentél, itt hagytad a poros várost, meg engem.
- Talán velem jöhetnél…-, majd előhúzott a kabátja belső zsebéből egy repülőjegyet - Talán itt az alkalom, hogy szintet emeljünk. Tudod, jó lenne.
Csak álltam ott megfagyva a meglepetéstől, meredtem rá, közben viszont elkezdett zakatolni a fejem: most mit tegyek? Hogyan lépjek, hogy jó legyen? Talán…
Rámosolyogtam. Elöntött a melegség, hirtelen már nem fáztam annyira.
- Szerintem is jó lenne - s miután karjaiba zárt, úgy éreztem, hogy soha többé nem fogok fázni…