Csak tengődöm a nagyvilágban. Éppen a tavasz pillanatait élvezem. Olyan jó, hogy vége a télnek. Eddig minden évben imádtam a telet, most viszont kifejezetten utáltam. Nem tudom, hogy miért változott meg ennyire a véleményem. Ebből a télből nem maradt meg sok ugymond csodálatos, felejthetetlen pillanat. Egy-kettő, de nem több... Az viszont vicces volt, amikor hálát adtam a magasságosnak, hogy nem estem el aznap reggel még e jégen, erre amikor kicsúszott a számon a mondat, abban a pillanatban megcsúsztam, és elestem. Vagyis inkább leültem.
Most éppen várok. Várok az újra, az ismeretlenre. Arra gondolok, most megint valami újnak kell jönnie, végülis már megint meguntam a mostani gondokat. És amikor én megunok valamit, vagy esetleg valakit, mindig jön egy kis szünet, aztán valami vagy valaki új.
Mindig észreveszem, hogy amikor az a valaki, vagy valami ami éppen van már elég változást hozott az életemben egyszercsak megunom, és továbblépek. Aztán jön az újabb új, az is változtat majd megunom őt is vagy azt is, stb... Most kifejezetten sokat változtam. Más lett a felfogásom, megszerettem a gyerekeket, megint találtam egy zenekart, amibe belezúgtam, máshogy nézek magamra, és a környezetemre. Talán a problémamegoldó képességem hanyatlott egy kicsit... Sajnos...(köszönöm....)
Most kicsit mást írok, meguntam a történetbe ágyazást. Meguntam, hogy mindig ki kell találnom egy álnevet az embereknek, és mindig mást, nehogy megunjam azt is... Még végül ezt is abbahagyom... Pedig nem szeretném... Bár nem is tudom kik olvassák ezt a lapot, mert nem hajlandók írni valamit is komment gyanánt. De mindegy, nem akarok ezzel kényszeríteni... Meg nyafogni se őszintén szólva, de most mégiscsak azt teszem. Nincs kedvem holnap is elmenni az iskolába, még emberek közé sincs kedvem menni.
Nem nagyon örülök annak, hogy mostanában nincs 'ihletem', meg amit le is írok, az olyan is... megyek tönkrefelé? Ajjjjajjj...