Pár nappal ezelőtt egy egész délutánt töltöttem el egy barátnőmmel: Rékával. Mostanában elég nehéz időket élt meg, mivel kénytelen volt túltenni magát valakin. Egész nap ültünk a szobájában, beszélgettünk, kávét ittunk vagy teát. Felidézte a számára oly’ kedves pillanatokat, azokat, amiket felejthetetlenné tett számára valaki. Felajánlottam neki a vállamat, hogy legyen min kisírnia magát.
“Mintha ez az egész meg sem történt volna!” - mondta. Vagyis inkább sírta. Éppenhogy ki tudtam venni a szavait a könnyzáporból. Pedig megtörtént, ott voltam mellette mindvégig, minden apró kis titkot tudtam a kiszemeltről, vagyis mint kiderült egy kis idővel, a viszonzó egyénről. Boldogság tükröződött Réka arcán, akárhányszor Róla beszélt. Néha kezdtem félteni, hogy mi lesz ha… Ha el kell engednie.
Neki is mondtam: “Figyelj, Réka, fogd fel ezt az egészet úgy, mint egy happyend nélküli romantikus filmet. Nekem elhiheted, azok aratnak a legnagyobb sikert a moziban. Csak vegyük példának a Rómeó + Júliát vagy a Moulin Rouge-t.” Ezzel nem értem el a vigasztaló hatást, de egy kicsit lenyugodott.
“Tudod, ott voltak azok az igazából hosszú, de mégis rövidke beszélgetések. Annyi mindent elmondott magáról, pedig egy szóval sem kértem rá! Olyan dolgokat osztott meg velem, amiket legmerészebb gondolataimban sem vetettem fel. Képeket mutatott a családjáról, a testvéreiről. Furcsa lesz ezután.”
Persze, furcsa. Mindig furcsa, ha egyszer csak valaki kilép az életünkből. Főleg ha olyan hirtelen, mint ahogyan belecsöppent. És hirtelen elég fontos szerephez jutott. Sajnos. Szerintem sajnos, mert én máshogy láttam a dolgokat, mint Réka. Másik oldalról nézve meg mindent Rékától hallottam, nem voltam ott, amikor az elmesélt dolgok megtörténtek. Tényleg minden olyan volt mint egy mese. Az említett egyént Réka egy lehetetlenül kedves fickónak írta le, rendes, aranyos, viccelődős és mértékletesen szurkálódós. Egy baja volt Rékának. A cipője. “Olyan idegesítő színű cipője van!” Szegény, nem tehet róla. Vagyis, hát, lehet hogy neki az tetszik. De, mint az kiderült, a cipők nem gátolták a beszélgetéseiket, egyáltalán nem akadályozott semmit.
“Az Istenért! Hidd már el, hogy ezek megtörténtek! Gondolj bele: ott volt az a sok találkozás, az üzenetek, amik még meg is vannak valahol a gépeden. Szerintem össze kéne szedned, mik is történtek. Talán elhinnéd akkor.” - mondtam és mondtam. Ő meg csak nézett vagy sírt. Aztán a megdöbbent csend. Felállt, kinyitotta a szekrényét és előbányászott a mélyéről egy könyvet. Egy nagyon vastag, agyonhasznált könyvet.
“Tessék” - felém nyújtotta, én meg elvettem. “Ez a meg nem történt dolgok jegyzéke. Minden benne van. Megtennéd, hogy eltünteted, elásod, felgyújtod vagy akármi??”
“Írhatok róla?” - kérdeztem félve. Nem a kiteregetési szándék vezérelt. Csak egy történetbe beágyazni, vagy forrásként alkalmazni.
“Rendelkezz vele. Csak várj még egy kicsit, amíg helyrejövök, jó?” Én bólintottam, majd a táskámba csúsztattam a könyvet. Így kaptam engedélyt egy történet megírására. Majd később. Ha már lecsillapodtak a kedélyek, megírom. Viszont már megvan, hogy hogyan kezdem el. Csak mindent szépen, óvatosan. Take care.