Még ha meg is kérdezte volna sem válaszoltam volna neki. Semmi köze ahhoz, hogy mit, mikor és hogyan csinálok. Talán ha megismert volna első találkozásunkkor, hogy én vagyok az, még kedves is lettem volna vele, de így... Tisztán visszaemlékszem a dolgokra, amiket együtt csináltunk. Sokat beszélgettünk. Volt úgy, hogy csak feküdtünk a füvön, néztük a felhőket, megláttunk különböző dolgokat bennük. Ő pilóta akart lenni, én stewardess. Még ebben is közösek voltunk, kedvenc színünk a kék volt, csokink a Mozart, zenénk Debussy és a filmünk... az is ugyanaz volt.
De ő már ezekre nem emlékszik. Amikor először találkoztunk, én a lépcsőn ültem és sírtam, ő meg - idegenként - odanyújtott felém egy papír zsebkendőt. Kisírt szememmel ránéztem, és hírtelen felismertem. Ő volt az. Még sírni is elfelejtettem, csak néztem az arcát, nem hittem el, hogy újra látom. Ő nem ismert fel, csak nézett rám mosolyogva, kezét nyújtva felsegített. Miután látta hogy jobban vagyok, meghívott egy kávéra, kérdezgetett rólam, én válaszoltam, de közben mindvégig azt kérdezgettem magamban, hogy miért nem ismer fel.
Az is lehet, hogy egy álom volt csupán az az élet, amit vele éltem. Túl meseszerű élmény volt, amikor a hegytetőre felérve elállt az eső, és egy gyönyörű szivárvány tárult a szemünk elé. Áhh, csak álmodtam, mostmár biztos.
Nem kell a hosszú költemény…nem kell a rókáról a prém…nem kell az égről a csillag…elég ha szimpatikus vagy. Nem kell a habos sütemény…nem kell az izmos csodalény…nem kell elérhetetlen sztár…pont olyan kell, mint Te voltál.