Ott állsz az ajtónál, dohányfüst lengi körül arcodat. Én odamegyek hozzád, végigsimítom kezem borostás arcodon, szívem nagyot dobban, mikor szemembe nézel és halvány mosolyt küldesz felém. Karunk összefonódik és elindulunk a nagy tömegben.  Mintha árral szemben úsznánk és a vízcseppek egytől egyig ismernének minket. Ott van mindenki, aki tudja a nevünk, hírtelen híresek lettünk, köszönnek, mosolyognak, nézik ahogy karöltve menekülünk előlük. Vagy talán csak én menekülnék…

Aztán elengeded a kezem, az eső is elered. Néha túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezen apró tetteidnek, de van is okom rá. Aztán hozzásimulsz, és minden helyreáll, majdnem. Állandóan ott zakatol a fejemben a gondolat, hogy vajon miért csak ilyenkor vagy ilyen? Ha más is ott van, mintha nem is te lennél. Előveszed a dohányt, sodorsz magadnak egy cigarettát, azt hiszed, hogy valami is helyrejön azáltal, hogy tömöd magadba a nikotint. Semmi sem fog helyrejönni. Egyre csak változol, egyre halványul régi éned emlékképe, akit szívembe zártam. Kezdlek szánni, lesüllyedtél, saját mocskodban taposol, eltaszítasz engem, bár nem akarod. 

Éjjel kettő van, csepereg az eső. Otthagylak. Többé nem ismerlek.