Akkor még nem is gondoltam, hogy azok a lapok majd mind tele lesznek szavakkal, érzelmekkel, örömmel és bánattal. Azt hittem, hogy ez a füzet is majd évekig fog szolgálni. Tévedtem. Hiányzott a régi gyermeteg naplóvezetés, így hát vettem egy füzetet, és belekezdtem. Fogalmam sem volt, mi legyen az első szó, az első mondat, amit leírok. Azt sem tudtam, hogy mire akarok majd emlékezni később. Aztán megtört a jég, és a kezem nekilendült az írásnak. Ezután, szinte minden nap vágyat éreztem, hogy írjak.
Még akkor nem is volt konkrétan miről, nem voltam szerelmes, nem gyötört semmi kétség, egész nyugodt életem volt. A kezdetekkor. Aztán, mintha a sors tudta volna, hogy naplóírásba kezdek, hozott egy témát.
A buszon álltam, reggel volt, élveztem a napfelkeltét, zenét hallgattam, nem érdekelt semmi és senki. Aztán a véletlennek vagy megint a sorsnak köszönhetően oldalra néztem egy pillanatra. Először még észre sem vettem. Majd mikor másodszor odanéztem, hogy itt nem stimmel valami, felismertem valakit. Azt a valakit, aki nem sokkal ezután az életem része lett. Egy időre. Odamentem hozzá. Ő az ajtónak támaszkodva állt, rámnézett… Köszöntem neki, majd megkérdeztem, ő miért nem jött oda. Azt válaszolta, hogy nem akart zavarni. Elkezdtünk beszélgetni, egészen, míg le nem kellett szállnia a buszról. Ekkor még nem is sejtettem, micsoda láncreakciót vált majd ki ez a találkozás bennem.
A következő napokban is találkoztunk reggel. Először még fel sem tűnt, hogy mennyire gyakorivá váltak az efféle találkozások, csak amikor rajta is elkezdtem valamit furcsállni. Ezután szórakozásommá vált, hogy mindig más időpontban indultam el. Kezdetekben még nem találkoztam akkor vele, de kis idő után valamilyen rejtélyes módon ő is későbbi buszra szállt fel. Nem mertem rákérdezni semmire, mindketten ártatlanul beszélgettünk, viccelődtünk. Néha, aztán elég gyakran ezek átcsaptak valami flörtféleségbe.
Egy, vagy másfél hónappal később valamiféle bátorság, merészség vagy hogy is nevezzem szállt meg engem. Küldtem neki egy üzenetet, hogy akkor mi is történik itt? Hogy értse a mondandómat, odaírtam az én álláspontomat. Érzek valamit iránta. Rögtön meg is bántam, amit tettem. Mi van ha csak én tévedtem, és nem történt semmi? Mi van, ha csak én beszéltem be magamnak, hogy volt valami is? Aztán jött a válasz. Tudja, hogy valami más, ez nem csak szimpla barátság, de neki barátnője van. Neki is tetszem, de nem hagyhatja ott a lányt.
Ezek után kábé egy hétig nem is találkoztunk. Aztán, mikor véletlenül megint összefutottunk a buszon, én nem mertem odamenni hozzá. Ő viszont odajött. Úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna. Kicsit megkönnyebbültem, hogy azért a barátságunk megmaradt, ha már más nem lehet ezen kívül.
De mégis. Alig pár nap telt el, megint elkezdődtek a régi dolgok. Megint nem a baráti szinten folyó csevegés volt jelen, hanem sokkal több.
Akkor kezdtem el vádolni a magasságost, vagy kit, amikor már nem csak a buszon futottunk össze, hanem az utcán, a parkban, pedig egyikünk sem lakott arra. Ez már nem normális. Próbáltam másra koncentrálni, de folyton ő járt a fejemben. Mindenféle hobbival lekötöttem magam, elkezdtem intenzíven tanulni, olvasni, néha még takarítani is, de nem hatott. Folyton azon járt az eszem, hogy mi lenne, ha nem lenne az a másik. De ott volt, és szépen virult. Gondoltam, keresnem kell valaki mást, de nagyon sürgősen. Igazából nem kerestem. Annyi minden történt velünk, kettőnkkel, hogy élveztem, még ha nem is volt a barátom, mégis jól éreztük magunkat ketten, kettesben. Aztán mások is észrevették, hogy valami nincs rendjén, mi ketten egész közel kerültünk egymáshoz. Mindenki tőlem kérdezte, hogy mi újság vele, ha nem láttak már jó ideje vele, akkor megkérdezték, hogy hol hagytam, ugye jóban vagyunk-e.
Sosem említettem neki a születésnapomat. Amikor eljött a napja, hogy engem ünnepeljenek, kaptam tőle egy üzenetet, melyben felköszöntött. Meglepetésként ért, és nagyon jólesett. Aztán repetaként személyesen újra boldog szülinapot kívánt. Teljesen el voltam kábulva.
Elmondta ki-kicsoda a családjából, miközben egy fényképen mutogatta őket. Egy csomó történetet elmesélt magáról, róluk, mintha azt akarná, hogy megismerjem őket. Még azt is tudom mi a kedvenc étele, mit nem szeret, kedvenc színe, persze ez egyértelmű volt, mert elég gyakran viselte ezt a színt. Mindig is furcsán viselkedett, de aztán rádöbbent, hogy neki van valakije, és az nem én vagyok. Ez nem helyes.
Én is folyton győzködtem magam, hogy el kéne felejtenem, sokszor úgy tettem mintha átnéznék rajta, hátha őneki is leesik, hogy abba kéne hagyni a dolgot. De minél jobban küszködtem, hogy véget vessek ennek a játéknak, annál jobban belement a lecsóba. És igen, a lecsót is szereti.