Megremegett a kezem. Megint. Éreztem, ahogy elvesztem felette az uralmam, nem tudok tenni ellene semmit. Csak ültem a fotelemben, néztem a televíziót, éppen az egyetlen kedvenc műsorom ment. Az egyetlen ok, hogy tévét tartok otthon. Kezemben a távirányító, éppen reklám van. Reklám alatt mindig váltogatom a csatornákat. Aztán a kezem kiejtette, az leesett a földre. Kiestek az elemek, begurultak a fotel alá. A kezem megállás nélkül remegett. Én gyorsan felálltam, kimentem a konyhába. Jó kezemet használva kinyitottam a fiókot, a legalsót, hogy előszedjem a Sinemet-et. A megmentőm. Néha jön elő csak ez a tünet, de akkor eléggé látványos. Rettegek, mi lesz, ha egyszer valaki meglátja, elkezd aggódni értem, felfedi a nagy titkomat a többiek előtt. Így hát itthon maradok. Eddig még csak itthon ért utol. Még. Eddig. Kivettem a gyógyszeres dobozt, átvettem reszkető kezembe, majd kiráztam egyet a dobozból. Egy pohár víz kíséretében lenyomtam torkomon a pirulát. Most megint szabad vagyok. Egy ideig.
Miután elmúlt, visszaültem a tévé elé, összeraktam a távirányítót. Viszont a műsoromnak addigra vége lett. Elsírtam magam. Csak ültem ott, és zokogtam. Nem amiatt mert kihagytam a műsor utolsó 10 percét, hanem azért, mert ez történik velem. És ez idővel majd továbbterjed. Sosem lesz vége.