Emberek hada száguldott el mellettem. Mindenki sietett, várt rájuk a check-in, a búcsúzkodás a családtól, a poggyász lemérése, az aggódás, nehogy túllépjék a súlyt, aminél még nem kell plusz költséget fizetni. Még egy kávét is kéne inni, a repülőn hatszor annyiba fog kerülni, bár itt sem olcsó. Mindenki sietett. Csak én nem. Imádtam ezt a forgatagot. A rohanó embereket, néha meghatódtam a búcsúkon, az utolsó öleléseken, a szereteten, ami körüljárt mindenkit. Én csak ültem egy padon, és olvastam. Gyakran ellátogattam a reptérre, hogy olvassak és nézzem az embereket.
Azért is jártam még ide, mert itt nem botolhattam bele senkibe. Csak én, a könyv és az a több száz ember. Magányosan, mégsem egyedül. Majd amikor felpillantottam, megláttam valaki ismerőst. Először csak azt hittem, rosszul látok, de nem. Ott állt a maga 177 cm magasságával. Rögtön lesütöttem a szemem, nehogy észrevegyen. Már egy hónapja nem láttam. És nem is voltunk nagyon beszélő viszonyban. Legnagyobb bánatomra mégis észrevett. Elnézést kért a barátaitól és odajött hozzám. Én kitartóan bámultam a könyvemet, csak akkor néztem fel, amikor rámköszönt.
Nem tudtam, mit mondjak. Felálltam, lezajlott a szokásos puszi-puszi, amit én egyébként nem nagyon szeretek. De nála… Hogy mit keresek itt? Olvasok. És hogy hogy vagyok? Elég jól ahhoz, hogy ne ugorjak egy autó elé. Majd jött a kínos csend.
Belenéztem a szemébe. Tudtam, hogy soha többé nem fogom látni, úgyhogy kimondtam az utolsó szavakat: “Tudod, sosem szerettelek.” Elmosolyodott, majd ezt mondta: “Én sem” majd megölelt. Eltoltam magamtól és elköszöntem. Felkaptam a táskám, a könyvem és a kijárat felé vettem az irányt. Nem néztem vissza. Viszont éreztem a hátamon tekintetét.