Csak a papír meg a toll hiányzott az asztaláról. Egyébként volt ott minden. Szemüveg, csokoládé, gyűrű, nyaklánc, egy lejárt mozijegy, hajdíszek, jó pár könyv, mind telis tele érzelmes szavakkal, amikre éppen vágyott.  Nyelvkönyv is meglapult a kupac alján, de csak néhanapján vette kezébe. Nem szerette a német nyelvet. Jobban szerette a francia vagy angol szavakat kiejteni, minthogy nekifogjon a durva németnek. Pedig jó lett volna még egy nyelv. Asztalánál volt az ablak, kilátással a főtérre. Nappal emberek nyüzsgése törte meg a csendet, éjszaka viszont ő nyüzsgött. Nem igazán volt arról híres, hogy aludna. Talán egy-két órácskát megengedett magának hajnalban, azt is azért, hogy a szeme ne legyen piros.
Éppen az asztalánál ült. Olvasott. A történet, amibe éppen akkor belecsöppent egy nőről szólt. A nő egy ötvenes, gazdag üzletember felesége volt, és egy nap, mikor megunta, hogy nincs, aki szereti, csak ez a férfi, akit szinte csak papíron ismer, megölte. És azután, hogy ezt a nagy problémáját megoldotta, azt hitte, többé nem is lesz más. Csak sajnos azzal, hogy megölte a férjét, belesett a saját csapdájába. Szabadulni akart a férje börtönéből, de ezzel egy igazi börtönbe ülte magát. Ahol végképp nem szerette senki.
Letette a könyvet. Elkezdett kutatni. Felforgatta az egész lakást, mire az asztala alatt megtalálta azt, amit keresett. A tollat és a papírt. Visszaült az asztalhoz. Megfogta a tollat, majd átdöfte a papíron. Vajon ilyen lehet az gyilkolás is? De azért írni is akart.
“Szóval…”, írta. “Ez nem megy…”
Inkább tovább tépkedte a lapot.