Hasznos dolog, ha otthon hagyod az mp3-lejátszódat. Persze ebben még csak egy ártatlan rejtett irónia sincs, most tényleg komolyan gondolom. Mivel ha nem szól a zene a füledben, nem teszel mást, mint elgondolkozol a jelen helyzeteken, hogy mi is történik/történt veled mostanában, hogy jó dolgok vagy rosszak-e azok, és hogy most hogy érzed magad. Átgondolod, hogy milyen a kapcsolatod az emberekkel, hogy kikről mit gondolsz, esetleg tüzetesebben átrágod magad egy emberrel való kapcsolatodon, hogy miért szereted, vagy esetleg utálod az illetőt. Ha szereted, akkor előveszed magadban annak okait, hogy mit szeretsz benne, milyen jó tulajdonságai vannak, ha meg utálod, akkor meg azt hozod elő, ami ezt az érzést kiváltotta iránta benned.
Pár nappal ezelőtt sétálgattam az egyik barátnőmmel, majd amikor elváltak útjaink, ráeszméltem hogy nincs nálam az apró kütyüm. Így hát, nem tehettem mást, mint én is az élet nagy kérdéseit kezdtem boncolgatni. A miértek… a szakterületem. Életemben nem tettem fel annyi, ezzel a szóval kezdődő kérdést, mint az elmúlt pár hónapban. Ezen filozofálva, hogy mióta tartozik a miért a kedvenc szavaim közé, rájöttem, hogy bizonyos emberek hozzák ki belőlem, akik az utóbbi időben eléggé szerves részévé váltak az életemnek, vagy éppen kiszálltak belőle. Ezek után jött azoknak a bizonyos személyeknek a ‘boncolása’. Mindvégig egy mellékgondolatként ott járt a fejemben az, hogy egy pillanat alatt mennyit változhat az emberről kialakult véleményed. Nem biztos, hogy azok a hirtelen kialakult vélemények örök érvényűek lesznek, lehet, hogy két percen belül visszaváltoztatod, de mégis egy percre utáltad vagy éppen szeretted.  És az a legfurcsább jelenség, amikor bemeséled magadnak, hogy utálod/szereted az illetőt, amikor az nem is igaz egyáltalán. Bár a szeretet bemesélése elég ritka. Én is az utóbbi kérdéskörben jártattam az agyam, hogy miért hitetgetjük magunkat, hogy utáljuk azt az embert, aki iránt még csak egy csepp gyűlöletet sem érzünk a szívünk mélyén. Talán ez a pszichológiára tartozik már. Talán jobban, biztonságban érezzük magunkat a csalódástól, attól, hogy ha közelebb kerülünk még ennél jobban is hozzá, mint amennyire közel vagyunk most, még könnyebben elveszíthetjük. De a végén úgyse tudjuk magunknak azt hazudni, hogy nem szeretjük. Csak idő kérdése, esetemben kábé két óra volt az “utálatom” lelohadása.
Vannak olyan emberek az ismerőseim között (kevés), akiket nem tudok nem szeretni. Mindig mosolyt tudnak csalni az arcomra, pedig néha jobb lenne sírni. De nem hagynak.  Csak fecsegnek, én meg nem bírom ki anélkül, hogy legalább egy halvány mosollyal meg ne köszönjem nekik.
Egy embert akartam közülük utálni, éppen azt, akihez az elmúlt időben veszélyesen közelkerültem. Nem akartam a mások esetleges pletykáit hallgatni, csak nyugisan élni, ahogy eddig. Ezért eldöntöttem, hogy én őt utálni fogom. Nem fogok vele annyit beszélgetni, nem fogok rámosolyogni (lehetetlen küldetés), sőt, rá sem fogok nézni, ha nem muszáj (ez egyszer sikerült). De sokáig nem megy ez a dolog, ha szereted az illetőt. Így hát utálatom itt véget is ért. Nem volt okom gyűlölni… a fenébe…
Ezt vegyük úgy, hogy a hazafelé tartó tíz perces séta alatt rendeztem le magamban, plusz, amikor eldöntöttem, és amikor lemondtam arról, hogy gyűlöljem az illetőmet. Végülis: a gyűlöletet csak egy vékony hajszálnyi semmiség választja egy az őrült szeretettől…

Ui: Hazudni nem érdemes magunknak.