Vajon hány embert nem értek? Hányan vannak e világon, akiket szeretnék érteni, akiknek szívesen belemásznék a gondolataiba? Nincsenek sokan. Pár ember. De az ő gondolataik nagyon-nagyon érdekelnek. Mert próbálkozom. Erősen. Úgy, mint még soha. De mégsem megy, erőlködhetek bármeddig,  az egyén gondolatai zártak. Még ha nem is mindenki számára, számomra sajnos igen.

Ilyen vagy te is. Belemászol a függönybe, a szőnyegbe, minden, ami mozgatható, úgy mozog, mint te. Lélegzik is, igen, a párnám a fülembe súgja lágy hangodon, amit hallani akarok. Elaludni erre jó, de ébredni nem. Mert újra ráébredek, hogy csak a fantáziám játszik velem. Betakarsz öleléseddel, amit a takarómtól kapok, ölelsz reggelig, míg újra megérkezem a valóságba. Akkor meghallom, cseng a telefon, hírtelen azt hiszem, te vagy az, pedig csak ébreszt a lágy dallam, kelni kell. Ott kell hagyni a takarót, a párnát, mely elrepít ebből a világból, el, hozzád. Felkelek, lábam a talajt érinti, már nem repülök. Ez tényleg a valóság. Mégis van benne valami meseszerű. A szél úgy mozgatja a függönyöket, oly’ kecsesen, mint egy balerina, csak a tapsra vár. Egy meg nem becsült művész.

Folytatnom kell a napot. Mégis hív a puha párna. Súgna valami újat. De nem lehet, élnem kell az életem.