Kopog az eső az ablakomon. Nem tudok tőle aludni,  zakatol az agyam, gondolatok ezrei süvítenek át rajta, amikből csak néhányat tudok elkapni. Arcok tárulnak a szemem elé. Emberek, az, hogy mit tettek, hogyan, kivel. Velem. És én, az, hogy mit tettem, hogyan, kivel. Másokkal. Mit nem kellett volna kimondani, és mit kellett volna elmondani.
Elmosolyodok. Eszembe jutnak jelenetek. A vicces félreértések, a tréfák, az emlékezetes pillanatok. Visszagondolva kicsit kínos, nem tenném meg, ha most lennék ott. De azért vicces. Ha nem azt mondtam volna, vagy nem úgy, akkor nem lenne min elmosolyodnom.
Kicsit enyhül az eső, már nem olyan intenzíven zuhog. Kicsit el tudom engedni magam, álmodozok. Milyen jó lenne, ha… ó, de még mennyire! Csak odamennék, és a képébe vágnám, hogy… vagy megölelném. Vagy elmennék mellette, úgy téve, mintha észre sem vettem volna. Betérnék egy könyvesboltba, és megvenném a könyvet, amit kinéztem magamnak, vagy vennék egy fagyit, és elfoglalnám vele magam, amíg haza nem érek.
Még mindig esik. Már félálomban vagyok, de még hallom az eső hangját. Már beleléptem egy álomba, de félig még a valóságot is érzékelem. Gyakran előfordul. Azt álmodom, hogy egy utcán sétálok, ami gyönyörű fákkal van övezve, de mégis a belvárosban vagyok.  Kezemben a régen elhagyott esernyőm, amit annyira  szerettem. Felnézek rá, boldoggá tesz, hogy mégis megvan. Egy kereszteződéshez érek, hirtelen nem tudom, hol vagyok. Körülnézek, hatalmas épületek mindenütt. Meglátom a New York kávéházat. Elindulok az irányába, átvágok az autók között, mit sem törődve azzal, hogy el is üthetnek. Bemegyek. Leteszem az esernyőm az erre a célra kirakott tartóba. Az jobb helyeken ez a módi.  Az egyik asztalnál ott hever a laptopom. Leülök mellé, rendelek egy kávét, bekapcsolom a gépet. Elindítom a szövegszerkesztőt, majd elkezdek gépelni: “Kopog az eső az ablakomon…”