Sokáig a szívünkre hallgattunk, de amikor egyszer az eszünket tartjuk előbbre, akkor sokszor olyat teszünk, amit később megbánunk. Bár lelkünk mélyén tudjuk, így a helyes, ezt kell tenni, szívünk majd’ meg szakad a fájdalmában. El kell engednünk bizonyos embereket, ha még az a legnehezebb dolog is a világon.
Miért is engedünk el valakit? Mert nem tehetünk mást? Vagy szükségünk van arra hogy egy ideig ne lássuk? Vagy nem is akarjuk soha többé, mert félünk hogy tönkretesz minket? Érzelmileg. Lelkileg. Mert annyira szeretjük, hogy az életünket adnánk érte. Félünk, hogy túl közel kerülünk hozzá. Főleg ha áll valami köztünk. Egy státusz, egy nagyobb korkülönbség. Bármi. Mindig van akadály. A legkisebb is néha annyira kiütközik, hogy a legnagyobb probléma lesz belőle.
El akarjuk engedni az illetőt vagy el kell engedni? Mi a jobb? A szívünkre hallgatni, hagyni, hogy a dolgok folytatódjanak, úgy ahogy eddig, vagy változtatni kell rajta, esetleg elszakadni, amit lehet, hogy később megbánunk, és sírunk utána naphosszat? Mit kell tenni ebben az esetben?
Vannak emberek, akik nem bírják elviselni, hogy boldogok. Mintha valaki belülről szurkálná őket, hogy hé, te nem lehetsz boldog. Megszólal a vészcsengő, menekülni kell. Tartózkodni. Összezavarni a másikat, hogy mégsem jó vele lenni, nem is szeretjük. Hazudni. Azt hazudni, hogy el akarunk szakadni. Nem nézni napokig az illetőre, hátha nem gondolunk rá annyit, és hátha ő is elfelejt. De tévedni emberi dolog.
Mindig vannak ilyen időszakok. Amikor kételkedünk hogy megérdemelnénk azt az embert, akiért odavagyunk és még érez is viszont valamit. Amikor várjuk az okokat, hogy miért? Mi okból szeretnek minket? Mit találnak bennünk szeretni valónak egyesek? És mi mit szeretünk meg a másikban? A személyiségét, a kedvességét, azt hogy törődik velünk, hogy nem vár tőlünk csodát? Elfogadja azt, hogy mi is csak emberek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek, vannak hibáink, amiket folyton próbálunk helyrehozni, de néha sajnos nem megy. Nem sikerülhet minden. Ez is egy hiba.
Nos, taszítsuk el magunktól azt az embert, akit szeretünk, csak azért mert van egy kis akadály? Mert idősebb vagy távol lakik, esetleg valamilyen okból nem lehet nyilvános a viszonyunk? Mindig csak az akadályok, és ha le akarjuk küzdeni őket, két út van: elűzni magunktól az embert, aki nélkül nem akarunk lenni, de eszünk ezt súgja, és hallgatunk rá, vagy kibírni, átvészelni közösen az akadályokat, titkolózni. Az utóbbi jobb, lehet, hogy “veszélyesebb”, de jobb, mert mégis ott van velünk. Együtt “vészeljük” át, nem egyedül sírunk a szoba egyik sarkába kuporodva. Nem a párnába sírunk, hanem megöleljük a másikat. Ketten könnyebb, de az ész sokszor nem törődik a szívvel. Felül akar kerekedni. És megtesszük azt, amit később megbánunk. Elszakadunk.