Be kell fejezni, most már szeretném. Pedig még nem is annyira tartok a végénél, mondjuk a közepének. Akkor ez hosszú lesz. Sokszor váltogattam a mood-jaimat. Elég gyakran. Egyszer kedves voltam és aranyos vele, másszor pedig hozzá se szóltam. Ezt sokszor nem tudta mire vélni. Ezeknek bizony volt oka. Az, hogy tudtam, hogy a fal, ami köztünk áll, túl magas ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen átmásszam, vagy ő átmássza. Így hát néha kiborult a bili nálam. Akkoriban gyakorivá váltak. Csak hazamentem, bezárkóztam a szobámba, bekapcsoltam a gépet. Zenét hallgattam rajta. Vagy videót néztem.
Rengetegszer láttam már a Titanic című filmet. Egy idő után meg is untam. Nos, egyik délután, borús hangulatom közepette megtaláltam egy összevágott videót a filmből. Egy szomorú dal volt alákeverve, így még ez is “rontott” rajta. Néztem, néztem… egyszer csak, kábé a második percnél bevágták azt a jelenetet, amikor Jack megfagyva elsüllyed az óceánban. Én, akkor teljesen kifakadtam. Csak sírtam és sírtam, nem bírtam abbahagyni. De nagy nehezen sikerült lenyugtatni magam.
Befejezve a hangulatváltozásokat, egyik délután megvárt, pedig hamarább hazaérhetett volna, ha ezt nem teszi meg. Meglepődtem. Vagyis nem is megvárt, hanem amikor gyalogoltam a megálló felé, egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki ott settenkedik a hátam mögött. Ráadásul, hogy a furcsa dolgokat halmozzam, nem is a szokott irányba mentem… egyre furcsább. Értelmes beszélgetésbe keveredtünk, melyben kitárgyaltuk, hogy manapság miért aggatnak már a kisfiúk fülébe is fülbevalót. A buszon is együtt mentünk. Majd a köszönést nem csak egy hello-val intézte el, hanem: “Legyen szép hétvégéd, hétfőn látlak.” Lehet, hogy…? Igen, tehetséges fazon. Abban, hogy másokat összezavarjon. Egyre kíváncsiabb lettem, mi lesz ebből végül…
Folyton a közelemben volt, néha, amikor összefutottunk, nem bírtuk ki hogy csak egy köszönéssel elintézzük a dolgot. Beszélgettünk, viccelődtünk, egymás szemébe néztünk, flörtöltünk. De mások erről nem tudtak. És ez engem kicsit terhelt, mert olyan jó lett volna elmondani másnak is. Jó, volt egyvalaki, akinek elmondtam a történéseket, de ő nem ismerte Őt. Szerettem volna elmondani végre egy olyannak is, aki ismeri. De féltem, hogy baj lesz belőle.
Aztán jöttek a kérdések. A Miértek. Miért pont én?  Miért volt neki fontos ennyire ez az egész? Félelmeimet leírtam a könyvembe. Közben egy sorozatot néztem, éppen azt írtam le, hogy azt nézem, A férfi fán terem-t. Aztán, miután leírtam a címet, meglendült a kezem, és csak írtam a szavakat, véstem a papírba a gondolatokat. “A férfi fán terem. Van, amelyik gesztenyén, cseresznyén, esetleg fenyőn. Lehet, némelyik fa szép és üde, zöldellő, de lehet korhadt is. Valószínűleg Őt egy zöldellő, szép, a kedvenc fajtáim közül való fához köthetjük. Nem kötéllel. Vagyishogy, ha a férfi fán terem, Ő az én kedvenceim egyikén termett. És mi van, ha ő az az egyed, aki azon a bizonyos fán volt gyümölcs, amit Isten kijelölt a Tiltott fának? Ha leszedném a gyümölcsöt, kitiltanának az Édenből? Egyáltalán létezik a Tiltott Gyümölcs? Vannak olyan emberek, akiket nem szabad megkapnunk? Még csak kóstolóra sem? Nem ennénk meg az egészet, csak egy harapás… Kerülgetem az almát, legszívesebben azonnal letépném a fáról, és beleharapnék. Csak ott a kétely: tiltott vagy nem tiltott?” Aztán néztem tovább a filmet.
Aztán jött a helyes-út dilemma, itt végleg kétségek közé keveredtem. Ez olyan volt számomra, mint egy Isteni választás… Az a bizonyos helyes út eltűnt a szemem elől, hirtelen nem láttam mást, csak őt. Elkezdtem nem ismerni magam, őt, senkit. Azok a bizonyos szemkontaktusok is fennálltak még, mindig, számolni nem tudtam, hiszen lehetetlenség lett volna megszámolni. Viszont szeme színe, pillantása örök időkre beleégett az emlékezetembe. Aztán kijelentette: elköltözik. Egy másik városba. Országba. Mivel a szülei ott kaptak állást.
Onnantól fogva akaratlanul is számoltam a napokat, szomorúsággal egybekötve. Aztán én is kijelentettem, be kell fejeznünk a találkozásokat, nem csak azért mert elmegy, hanem azért is, mert van valakije. És az nem én vagyok. Itt vettem fel a színésznői álarcot, tettettem a boldogságomat, kifelé azt mutattam, minden rendben van velem. Hazugság-gyáros. Az időjárás is felvette eredeti hangulatomat, esett napokig az eső, az utolsó napon is, amikor láttam. Addig azt hittem az utolsó.
Aztán összefutottam vele. Véletlenül. A város másik végén. Ő éppen érkezett, én indultam. A Sors ismét játszott velünk. Szeret minket. Kínozni. De nem bánom, hogy így lett. Még akar találkozni valamikor. Csak még nincs konkrét dátum. Lehet, hogy nem is lesz. Nem látom a jövőt. De hiszek abban, hogy a következő sarkon vár egy jobb… Pozitív vagyok. Már igen, mert túljutottam ezen a korszakon. Csak, gondoltam illendő befejezni a dolgokat. És méltó befejezést érdemel ez a fél év. Úgyhogy ennyi. Igazából az egész lezáratlan maradt, de nem bánom. Csak volt valami értelme! Vagy nem. Csak időpocsékolás volt az egész, és karakterek ezre ment kárba. Miatta. És miattam.
Kimegyek az utcára. A parkba. Fúj a szél. Azt suttogják a fák, hogy véget ért. Lehet, hogy nincs igazuk. Lehet, hogy csak most kezdődik.