Május huszonharmadika van. A hétköznapi embereknek ez csak egy a többi 365 nap közül, de van két ember, akiknek sokkal többet mond ez a nap. Ők a huszonharmadikaiak. Úgy élnek, mint a többi ember, tanulnak, dolgoznak, végzik a dolgukat, isznak kávét, érdekli őket az aktuális hírkavalkád, de ha eljön az adott hónap 23-ik napja, megváltoznak. Kivirágoznak, mint vámpírok éjjel idején. Arcukra levakarhatatlan mosoly költözik, hirtelen már nem érdekli őket a külvilág, ez a nap az övék.
Reggelüket nem kávéval kezdik, nincs arra idejük. Csak egy napjuk van havonta arra, hogy élvezzék az életet. Csak egyetlen nap havonta. Kevés, de annál nagyszerűbb ünnep.
Találkoznak, egymás szemébe néznek, mosolyt váltanak, beszélgetnek, nevetnek egymás történetein. Megbíznak egymásban. Olyan dolgokat megosztanak egymással, amit mással nehezebben. Kötődnek. Van köztük egy titkos kapocs, amit a hétköznapi ember nem vesz, vagy csak nehezen vesz észre. Lelkeik harmóniában vannak egymással, ez láthatatlan, mégis érzik.
Beszélnek szüntelenül, be nem áll a szájuk, a napi maszkot is leveszik, ha ketten vannak. Nem hazudnak, nem mondanak kétes dolgokat, az igazság fontos számukra. És a feltétlen bizalom is.
Eljön az este, egyre kevesebb idő van már a napból, a percek úgy peregnek, mint soha máskor. Mintha az idő ellenük játszana. Próbálnak minden egyes pillanatot kihasználni a maradék időből, de egyszercsak éjfélt üt az óra.
Az összefonott ujjak kénytelenek elengedni egymást. Nem lehet mást mit tenni, véget ért a nap. A huszonharmadik. Az utolsó mondat erejében bízva megígérik egymásnak: a következő hónapban ismét találkoznak.
Még van 31 nap. Minden nap eggyel kevesebb, mindig eggyel kevesebb napot kell várni az újabb találkozásig. Csak ez  élteti a két huszonhármas-lelket. Addig is járják a táncot a hétköznapi világ mókuskerekében és álmodoznak a végtelen huszonharmadik napról.