Megszédült.  Azt hitte, hogy csak egy pillanatig fog tartani. Lépett egyet lefelé, megcsúszott, majd leesett a lépcsőn. Nem volt kellemes az utazás lefelé. Fájt a háta, nagyon beverte, a keze, a lába. Alig bírt felállni. De azért sikerült. Ráadásul egyedül volt otthon. Gyorsan, már amennyire gyorsan tudott, odament a kanapéhoz, és lefeküdt rá. Rámeredt a plafonra, koncentrált. Nem tört el semmije, állapította meg végül. Feküdt ott vagy negyed-félórát, majd felállt, odament a tükörhöz. Félt, hogy nagyon csúnya dolgokat fog látni. Megnézte a hátát. Nem volt szép látvány. A lábán és a kezén is. A körme letört.
Amikor társa hazajött, nem tudta, hogy elmondja-e neki, vagy sem. Végül kinyitotta a száját a szóra. Úgyis megtudná a foltokból.
- Jobban is vigyázhatnál magadra. Komolyabban is megsérülhettél volna. Tudod, hogy nem valami biztonságos az a lépcső. A fejedet nem verted be? Jaj, Istenem. Feküdj le. Jól érzed magad, nem fáj a hátad?
Persze, hogy jól volt. Nem olyan nagyot esett, tényleg lehetett volna rosszabb is. De nem lett.
Igazából nem nagyon bírta a törődést. Nem érezte szükségét a túlzott ápolgatásnak. Elég szerencsésnek is mondhatta magát, mivel elég sokszor esett nagyot. Lépcsőn nem először, de volt már betonon is, útszélén, metrón, buszon. De mindig szerencsésen esett, mert sosem volt még komolyabb baja. Még egy autó is elütötte egyszer. És lám, kutya baja sem volt. Kezdett csodálkozni. Másoknak ilyenkor legalább a kezük eltörik, de neki még soha semmije sem.
- Nem fáj a fejed?
Nem fájt semmi. És ezt mások nem akarták elhinni. Megnyugtatta párját, majd hozzátette, hogy nem hiszi, hogy balesetben fog meghalni. Rákacsintott, majd felállt az ágyról, hogy folytassa a napi teendőit.