Olyan szép tavaszi időre ébredtünk ma is, erre, mielőtt elindultam volna, utólért az első tavaszi zápor. Most derült ki, hogy az ablak szigetelése nem éppen tökéletes, úgyhogy még beáztunk is egy kicsit. Néztem, hogy milyen erősen fúj kint a szél, és amikor lenéztem az ablakpárkányra, észrevettem, hogy vízben áll, és már a falon is csorog lefelé... Jézusom! Már késésben is voltam a megbeszélt találkozóról. Ahogy tudtam, rohantam. Kint az utcán szabályos tavak fogadtak, a szél majdnem kitépte a kezemből az esernyőt, és hogy elérhessem a villamost átvágtam egy kisebb tengeren. Na persze, nem is lennék én, ha a villamosajtó nem az orrom előtt záródott volna be. De azért a buszt elértem. Kivételesen.
   Nem tudom, hogy hogyan csinálom, de nem tudok elkésni, még akkor se, ha késve indulok vagy lekésem a járatot. Most is majdnem fél órával hamarább értem oda találkozó helyszínére, mint ahogy megbeszéltük.
  
 

   Tegnap viszont az éjféli várost ismerhettem meg. A belváros, az V. kerület gyönyörű, ahogy a Gellért-hegy, a vár, a Lánchíd ki van világítva az bámulatos. De ahogy a város pereméhez érünk, egyre borzasztóbb. Főleg egyedül már. Főleg hogy a peremhez eljutni nem is volt olyan könnyű, mivel (hűen magamhoz) pont amikor a metróbejárathoz értünk jött a biztonsági emberke, hogy most ment el a szerelvény. Az éjszakai busz azért megmentett minket. Az a rengeteg homeless kicsit összerántotta a gyomromat, nem szerettem volna összetűzésbe kerülni eggyel sem. Így hát gyorsan elbúcsúztam barátnőmtől és rohantam. Az utcák nagyon filmbe illőek voltak. Pontosabban a Legenda vagyok című film jutott eszembe róla. Egy ember, egy közlekedő autó sem volt, csend honolt csak. Már vártam, hogy mikor jönnek a mutánsok és esznek meg engem. De nem jöttek. Hálát is adtam a magasságosnak, bár jól tudtam hogy nincs mit félnem, mivel nincsenek. Még.
   Aztán jött egy autó. Hírtelen megállt, a szívem kicsit felpörgött, hogy mit akar ez... Kihajolt egy középkorú férfi... Jajj neeee - gondoltam - Most fuss, ahogy bírsz!!!
Szerencsére kiderült, hogy csak a gyógyszertárt keresi. Vagyishát, szegény. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon mi történhetett... Éjfélkor nem szerencsés patikába mászkálni, én meg ott ijjedezek, hogy mit akar.
Csodával határos módon végül hazaértem. Bár ezt előre lehetett sejteni, mert ha nem értem volna haza, akkor nem írtam volna erről egy sort sem. Mielőtt átmennék hülyeségbe, befejezem és megyek tanulni a drága kicsi vizsgára...