Hihetetlen. Ez az egész. Az emberek. Vannak olyanok közöttük, akik a világ összes szeretetét megérdemelnék és vannak olyanok, akik elveszik másoktól. Fogalmam sincs, hogy mit akarok kihozni ebből. Csak ezen gondolkozom. Az embereken. És arra gondolok, mennyire mások vagyunk, és hogy mennyire meglepődünk, ha találkozunk egy magunkhoz hasonlóval. Elképedünk, leesik az állunk, csodálkozunk.
Az élet keresésből áll. Kutatjuk a személyt, aki talán enyhülést nyújthat az élet fájdalmában. Az élet tényleg fájdalmas. Mindennapi fájdalmak, sérülések. Belegázolnak a lelkünkbe, a személyiségünkbe, a jogainkat eltiporják, csak hogy ők előbbre jussanak. Akarva vagy akaratlanul.
Mennyire összetett az ember! Hányféle érzés van bennünk. És hányféle dolog van a világon, ami kiválthat belőlünk különböző érzéseket. Sírunk, nevetünk, szomorúak vagyunk vagy boldogok, együtt érzőek, csalódottak, vágyakozóak, reményt vesztettek. Csak egy párat soroltam fel, amik éppen az eszembe jutottak. Mégis egész sok összegyűlt. De ezeken kívül még számtalan van.
Még mindig nem tudom, mit akartam ebből kihozni. Csak gépelek. Mintha nem is én irányítanám a kezeimet, hanem valami felsőbb erő. Gondolatok zúgnak a fejemben, és várják, hogy kiszabaduljanak.
Miért vannak olyan emberek, akiket közel engedünk magunkhoz? Ők azok az emberek, akikben darabkákat találtunk meg önmagunkból? Hasonmásokat keresünk egyáltalán vagy ellentéteket? Attól függ… csak nem tudom mitől. Az a baj, hogy a kérdések megszülettek a fejemben, csak a válaszok nem.
Utolsó kommentek