Kisütött a nap. Kimentem a parkba két óra közti szünetben, és leültem a padra. Kinyitottam a kedvenc regényemet. A lapok már kissé meg voltak viselve a gyakori használattól, nem tudtam mégse elszakadni tőle. Kívülről fújtam minden egyes szót, amit anno a papírra vetettek. Ha szomorú voltam, mindig egy bizonyos oldalon nyitottam ki a könyvet, és azt olvasgattam órákig. Néha sírva fakadtam, néha elmosolyodtam rajta, belegondoltam, mi lenne, ha én lennék a könyvben szereplő lány. Percekig figyeltem, hogyan kap bele a friss tavaszi szellő a lapokba, és hogyan hat rám. Néha felnéztem, hátha valaki ismerős jön arra, de legtöbbször nem találkoztam ott senkivel. A szünetekben mindenki társasághoz csapódott, beszélgettek, röhögcséltek, csak én voltam az, aki elvonult könyvet olvasni. Talán ebben a könyvben találtam meg a számomra ideális életet, talán abban reménykedtem, hogy ha sokáig ülök felette beszippant magába, és nem kell itt maradnom. Szerettem volna hinni a csodákban, de amire hittem volna bennük, mennem kellett órára. Visszatettem a táskámba, gondosan bezártam a zsebet, majd elindultam az iskolaépület felé. Megálltam egy pillanatra még, hátranéztem a fél szememmel, hogy nem hagytam-e ott valamit a padon, de nem volt ott semmi. Ha megtehettem volna, visszaültem volna a helyemre és tovább elmélkedtem volna, tovább reménykedtem volna.
Már majdnem tovább indultam volna, amikor ráébredtem, mit kerestem eddig, mire nem jöttem rá. A jövőnket mi alakítjuk. Lehetek én bárki, de tennem kell érte. Nem csak az számít hogy beleszülettem-e a habostorába, vagy sem, hanem az is, hogy elindítottam-e a cél eléréséhez szükséges lökést. Ez a pillangó-hatás.  Ha például ott felejtettem volna a könyvem, és mégsem nézek hátra a kapunál, akkor lehet, hogy soha többé nem látom az agyonkoptatott könyvemet. És akkor nem lenne elfoglaltságom. Csatlakoznom kéne egy csoporthoz, hogy ne csak magam elé nézzek. Más könyv? Dehogyis. Ha leülök arra a padra, nem olvashatok egy sima regényt, ahhoz a padhoz, ahhoz a környezethez nem illik más. Csak az ócska papírhalmaz. De talán ha otthagytam volna, akkor előre léphettem volna a cél megvalósítása felé. Két lehetőség van, vagy otthagyom, mint ahogy nem tettem, vagy még mindig nálam van, és ez az igaz. Vagy esetleg legközelebb otthon is hagyhatnám a könyvet, nem fog spontán felgyulladni, vagy nem fogja megenni a szomszéd kutyája, meg fog várni az éjjeliszekrényen. Abban a percben, amikor ráeszméltem a dolgokra, eldöntöttem, hogy leteszem a könyvet, egy ideig nem olvasok belőle.
Ez pár éve volt. Most olyan vagyok, mint Emily, a regény hősnője. Szinte teljes valójában megteremtettem magamnak azt a harmonikus életet, amit Emily tudhat magáénak. Most boldog vagyok, vannak barátaim, nem vagyok magányos farkas. És ez minden csak azért történt, mert letettem a könyvemet. Kiszabadultam az álomvilágomból, és végül áthelyeztem a valóságba, megvalósítottam az álmomat. Ezeket egyrészt annak köszönhetem, mert a könyv a részemmé vált, részben annak, mert elváltam tőle.
A jövő megváltoztatható, csak akarat kell hozzá. Már nem csak a szél a társam, találtam egy olyan társaságot, ahol jól érezhetem magam. Nem hiányzik a könyv annyira már, mint eleinte. Persze minden nap a kezembe veszem, de már nem nyitom ki, csak a borítóra tekintek, és szinte hadarom a párbeszédeket, amik már az agyamba vésődtek.