Kábé száz ember megrökönyödött arca ült velem szemben. Plusz én. Nem számítottam arra, hogy ilyen szégyen érhet engem. Ott álltál mellettem, sajnálkozva de mégis megkönnyebbülve. És én legszívesebben elküldtelek volna a pokolba azért, amit tettél velem.
Tíz perccel azelőtt ájultam el az izgalomtól, és miközben talpig fehérben bevonultam az oltár elé, melléd, reszketett a kezem, alig bírtam a lábaimat emelni. Mosolyogtam, ahogy a padok között végigmentem, vártam, hogy kimondhassam a szót. A pap csak beszélt szüntelenül, mintha nem akarna soha eljutni ahhoz a részhez, de pár perc múlva végre kimondta a bűvös mondatot. Először engem kérdezett, bár nem is ez a szokás, kicsit furcsának is találtam a dolgot. A pap maga is egy feltűnően nem átlagos ember volt.
Vér szökött a fejembe, elpirultam. A szemedbe néztem, azok mosolyt sugároztak, boldogságot, ezen felbuzdulva kimondtam az ‘igen’-t.
Bárcsak kitörölhetném azt a szót, inkább én hagytalak volna ott szégyenbe fulladva. Bárcsak én öltem volna meg benned a boldogság minden csíráját! Hezitáltál, a szemembe néztél, tekinteted elborult és más szó csúszott ki a szádon. Csak egy szótag: nem. Tagadószó, mellyel elutasítunk egy ajánlást. Felajánlották neked a kezemet, az életemet, de neked nem kellett, eldobtad magadtól, kit addig annyira szerettél.
Csak tudod, minden tettünk egyszer visszaüt ránk. Ha jót, ha rosszat tettünk.