Meg sem próbáltam kapaszkodni, csak zuhantam a kétségek felé. Mikor láttalak? Tíz éve? Meg volt az már húsz is. Régi jó barátok, néma perceket élvező társak, kik eladnák lelküket a csendes beszélgetésekért.
Mikor volt ez? Ó, már nem is emlékszem. Tíz vagy húsz hónapja? Csak ültünk a hintaszékben, én az öledben, néztük egymás szemét, kikapcsoltuk a tévét, hogy halljuk a lélegzést. Azok a régi szép idők.
De régen volt! Vagy tíz-húsz napja. Több is van az, csak emlékezetem néha csal, merő pillanat alatt elszáll a legkószább gondolat, mit ki akartunk mondani, csak az a fránya idő elszaladt. Majd találkozunk, mikor lejár az idő, mikor már nem lesz a lenge szellő, hogy elfújja az időt előlünk.
Nem is volt olyan rég, tíz vagy húsz perce, még tisztán emlékszem a szemedre, a nevedre, melyet annyiszor leírtam a pergamenre. De akkor megszólaltál, megtörted a szent csendet. Felálltál, kimentél a teraszra.
Most volt, még mindig érzem a jéghideg leheleted, de már csak a hideg verejtéket érzem, amit azzal okoztál, hogy itt hagytál. Egyedül maradtam, mert a te életed egyszer csak elszakadt, mint ahogy az a szék a lábad alól kiszaladt. Ott lógtál az erkélyen, én meg megdermedve vacogtam az emlékeken.