Gyertyát égetünk, mert szépen ég, mert boldoggá tesz a látvány, vagy esetleg az illata. Esetleg egy emléket idéz fel, amelyet már elfeledtünk volna, ha eszünkbe nem juttatják aznap. Hazamegyünk, megtaláljuk a kedvenc illatos gyertyánkat, amit már olyan régen tartogattunk a semmiért. Elővesszük a gyufát, azt is ünnepélyes mozdulattal gyújtjuk meg, majd végignézzük, hogyan ég el, és hogyan kap lángra a kanóc. Eszünkbe jut a sok emlék, felszínre törnek a boldog pillanatok, vagy esetleg a fájdalom, melyet régen okozott valaki bennünk. A közös pillanatok… milyen szépek is voltak, de már mind elmúlt, nincs többé. Elment. Nem fog visszajönni. Máshol van dolga a világban, másra teremtetett, nem arra hogy minket szeressen.
A gyertya ég, és egyre több minden jut eszünkbe. Néha elmosolyodunk, néha sírunk. Mosolygunk, hogy milyen gyönyörű pillanatokat éltünk át vele, sírunk, hogy minden már a múlté.
Senki sem tudja, mi is folyik a lelkünkben, csak mi. Még ha azt is hiszi valaki, hogy tudja, téved. Még egy barátnő se tudja igazán, mi folyik lelkünk legmélyén. Amikor mosolygunk, de inkább sírnánk, amikor szerepet játszunk, és színházunk maga az élet. Amikor azon vagyunk, hogy elfelejtsük szerelmünket, küzdünk a lehetetlennel, főleg akkor, ha tudjuk, ő is érez irántunk valamit. Szóval még csak a viszonzatlanságról sincs szó. Csak az akadályok leküzdhetetlenségéről. Mert mindig van legalább egy akadály. És hogy azt képesek vagyunk-e átlépni, legyőzni, az csak rajtunk múlik, vagyis mindkét félen.
Próbálunk felejteni, másra gondolni, nem az elmúlt dolgokra, de nem megy. Főleg most, hogy meggyújtottuk a gyertyát. Lassan elég a kanóc, a viasz elolvad, és végignézzük az utolsó perceket. Utoljára sírunk egyet, majd továbblépünk, mert nem tehetünk mást. Vége, nem lehet leragadni emellett, nem szomorkodhatunk olyanon, amin már visszafordíthatatlan.
A gyertya pislákol még egy-kettőt, majd elalszik, és füst száll fel. Elszállnak a gondolatok, reményeink szerint az érzelmeink is. Egy új kor kezdődik.