Csak ülök a Duna-parton, és olvasom az aktuális női magazint. Lapozok. Ki hinné, hogy ilyen gyorsan telik az idő? Vagyis éppen az ellenkezője: még csak tíz perc telt el? Nem is az újságon jár az eszem, pedig érdekelne, mit mond a horoszkópom, milyen szerencsés leszek a hónapban, persze csak szeretnénk hinni benne… Te jársz a fejemben. Percről percre azon kapom magam, hogy nem bírok másra gondolni, csak az arcodra, a szemeidre, szavaidra, hangodra. Mintha nem is léteznél, annyira álomszerű vagy. Elmerengek a hajókon, a hullámokat figyelem, már egy szellő lapozott is az elhanyagolt magazinban. Vajon el kell engedni? Vajon jobb lesz nekem? És neked? Visszaveszem az újságot, visszalapozok a horoszkópomhoz. Érdekel. Butaság az egész, de valamivel el kell mulatni az időt. Hihetetlen, egy romantikus hétvégét ír… Ez aztán hihető. Mérgemben levágom a padra, körülnézek az emberek között, hátha véletlenül… És, hé de ismerős az a járás! Egészen hasonlít a tiédre! Affene! Ez te vagy! Észreveszel, odajössz köszönni, megkérdezed hogy vagyok, azt hazudom, jól. Azt várom, hogy megkérj rá, mondjam el, ha mégsem vagyok jól. De nem kérdezed. Leülsz mellém, elkezded mesélni a napodat, hol jártál eddig, kivel beszélgettél telefonon, mi okból sétálsz a Duna-parton. Micsoda véletlenek! A kétmilliós városban megint összefutottunk. Egész gyakran összefutunk. Véletlen? Egy perc csend. Mindketten a lábunknál ólálkodó galambot figyeljük. Majd megszólalsz. Kimondod a fájdalmas igazságot. Elmész, és nem tudod hogy visszajössz-e. A rohadt életbe! Oké, menj csak el! Nem is érdekel… miért kötöd az orromra? Engem nem kötnek le a hülyeségeid!