Akárki is volt ő, ott volt veled.

Megfogta kezed, ha féltél,

átkarolt, megölelt, hogyha remegtél.

Melengette pici lelked minden pillantása,

mikor tavasszal virágzanak a fák, olyan volt vele.

De elment, elhagyott, megcsalt.

Reménykedtél, találsz még ehhez hasonlót, de nem.

Lehet bármily ügyes a természet,

tehetséges, két egyformát sosem teremthet.

Nézd e két kedves szemet, mellyel nézte, ahogy alszol,

sírt utánad, ha elmentél,

vagy csak szemlélte a kék eget, amit annyira szerettél.

Szükséged volt rá minden pillanatban,

segített a bajban, benne volt minden kalandban,

olyan volt ő, mint egy testvér,

akit addig mindenhol kerestél, mégsem leltél.

De ő odament hozzád, odaadta fél karját, hogy támaszt nyújthasson.

Elválaszthatatlannak tűntetek,

míg egy felsőbb hatalom közétek nem lépett.

Sérülékeny tökéletesség volt a ti életetek.