Egy nyári reggelen, amikor még csak éppen ébredeztem, próbáltam erőt gyűjteni aznapra, megszólalt a telefon. Ledobtam magam mellé a pár napja lejárt újságot, amit a reggeli kávém szürcsölgetése közben lapozgattam, gyorsan odamentem a telefonhoz, felvettem, majd a fülemhez emeltem a kagylót. Egy idegen hang szólalt meg, közölve a hírt: a hónapok óta nem látott barátom, a sikeres üzletember halott.
- Senki sem tudott róla… - mondta az ismeretlen - Ma lesz a temetés, délután 3-kor a Trinity Church-ben.
Rögtön letette a kagylót, egy másodperc időt sem hagyva, hogy reagáljak.
Senki sem tudta - de mit? Még mindig nem fogtam fel. Felhívtam a kápolnát, hogy rákérdezzek, hogy tényleg… hátha csak… De nem. A hír igaz volt. Miután nagy nehezen rávettem magam, hogy abbahagyjam a sírást, bementem a gardróbba, hogy előszedjem a direkt jó mélyre elásott gyászruhámat.
Délután három előtt nem sokkal értem a ravatalhoz. Ahogy előre mentem a tömegben, néhány mondatfoszlányt el-elcsíptem.
- Éppen tegnap találkoztunk… - mondta zsebkendőjét szorongatva egy fiatal nő.
- Nekem meg találkozóm lett volna vele jövő szerdán - Felismertem a férfit, egyszer, mikor együtt ebédeltem Chris-szel, odajött az asztalunkhoz köszönni. Látszott a férfin, hogy nem csak munkatársak voltak, hanem jó barátok is.
Chris egy nagyon kedves, rendes, kifejezetten udvarias férfi hírében állt, akiért sorban álltak a nők. Igazából egyik jelentkező sem érdekelte, csak a munkájának élt. Sokat dolgozott. Kora reggel már bement az irodájába, és késő estig a projektjein dolgozott. Csak egy ebédszünetet engedett meg magának. Az is maximum egy órás volt. Nem több.
A temetés után Chris rokonaival és barátaival beszélgettem. Ott derült ki minden. Miért is halt meg?
Volt egy titka előttem, és a többi barátai előtt. Csak a szüleinek és a bátyának mondta el, hogy egy szörnyű betegsége van: rák. Ledöbbentett. Vajon miért nem mondta el? Nem akart minket terhelni a hír súlyával?
Otthon kicsit gyötört a tudat, hogy amikor utoljára láttam, rohanva távozott, mert megbeszélése volt. Még csak nem is köszöntünk el normálisan egymástól. “Jaj, ne haragudj mennem kell, szia.” Ennyi. Párszor még beszéltünk telefonon, de volt, hogy én nem értem rá, volt hogy őneki kellett elutaznia, persze munkaügyben. De gyötört egy másik dolog is. Nem csak neki volt titka előttem. Nekem is volt előtte. Ő volt az én Nagy ő-m. A mister, aki csak barátként nézett rám, már ha nem voltak ezzel kapcsolatban is titkai. Bele voltam zúgva, minden egyes találkozásunkat azzal töltöttem, hogy őt nézzem, halljam a hangját, nézzem, ahogy a kávéját kortyolgatja. De már nincs többé. Meghalt.