Kábé száz ember megrökönyödött arca ült velem szemben. Plusz én. Nem számítottam arra, hogy ilyen szégyen érhet engem. Ott álltál mellettem, sajnálkozva de mégis megkönnyebbülve. És én legszívesebben elküldtelek volna a pokolba azért, amit tettél velem.Tíz perccel azelőtt…

Megszédült.  Azt hitte, hogy csak egy pillanatig fog tartani. Lépett egyet lefelé, megcsúszott, majd leesett a lépcsőn. Nem volt kellemes az utazás lefelé. Fájt a háta, nagyon beverte, a keze, a lába. Alig bírt felállni. De azért sikerült. Ráadásul egyedül volt otthon.…

Emberek hada száguldott el mellettem. Mindenki sietett, várt rájuk a check-in, a búcsúzkodás a családtól, a poggyász lemérése, az aggódás, nehogy túllépjék a súlyt, aminél még nem kell plusz költséget fizetni. Még egy kávét is kéne inni, a repülőn hatszor annyiba fog…

Egy nyári reggelen, amikor még csak éppen ébredeztem, próbáltam erőt gyűjteni aznapra, megszólalt a telefon. Ledobtam magam mellé a pár napja lejárt újságot, amit a reggeli kávém szürcsölgetése közben lapozgattam, gyorsan odamentem a telefonhoz, felvettem, majd a fülemhez…