Valentin-nap. Mindenhol ezt reklámozzák, minden üzletben csak a tollas, szőrös, agyoncsicsázott szívekkel találkozom, próbálom nem észrevenni, de képtelen vagyok. Az orrom alá nyomják, beletolják a pofámba, hogy vegyem meg. Nem fogom. Kinek vegyem meg? Magamnak? Vagy annak az embernek, akit szeretek, de tudom, hogy sosem lesz több köztünk annál, ami most van? Nem fogom. Az egész Valentin-nap csak az üzletről szól, semmi másról, az anyagi oldaláról ennek a nagyszerű dolognak, a szeretetnek és a szerelemnek. Mintha puszta anyagi dolgokkal ki lehetne fejezni, mit is érzünk a másik iránt. Sokkal többet ér egy mosoly, egy közös pillanat, amikor a világ egy pár másodpercig csak az ő személyét definiálja. Amikor a lehetetlen helyzetekben is csak egymást keressük, amikor valamit meg kell oldani, mégis azért egy-két másodpercig elidőzünk egymás arcán, megfigyelem, hogy jól áll-e neki a szín, amit aznap visel, és rádöbbenek, hogy minden tökéletes, ami rajta van. Mintha nem is lenne igazi ember, csak egy álmomból lépett volna ki, és félek, hogy felébredek. Félek, hogy vége lesz ennek a szép álomnak, ami tart már egy ideje. Hihetetlen, hogy ennyi idő után, amióta ismerem, rájöttem, hogy el akarom fogadni a közeledését, ami bár mérsékelt, de mégis mesébe illő. És sajnálom, hogy a sors ilyen akadályokkal teli úton hozott minket össze ebben a nagy világban, és ebből a napból, amit manapság ekkora felhajtás övez, csak egyetlen pillanatot tudtunk kiemelni. A fenébe is! Csak a miértek járnak a fejemben, nem jut más az eszembe.
Még az időjárás is mutatta, milyen borús is volt ma a hangulat. Legalábbis az én világomban. Azért még mindig az jár a fejemben, hogy melyik szerelmespár lepi meg egymást szőrös szívekkel, és bazinagy  szívecskés-Csőrikés lufival. Nem sokat láttam belőlük. Én maradok a pillanatok öröménél, maximum egy szál virágnál.