Sorban állunk. Várjuk a sorunkat a pénztárhoz, mert akarunk valamit. És megéri nekünk a fáradságot, hogy sorba álljunk érte. Mert fontos. Így van ez az életben is. Vannak emberek, akikre szükségünk van, de akiket még nem “kaptunk meg”. Várjuk a sorunkat. Vajon mikor kerülünk sorra?
Vannak esetek, amikor tudjuk, hogy nincs értelme beállni a képzeletbeli sor végére, de mégis megtesszük, mert reménykedünk. Mert annyira fontos nekünk az az ember, legyen szó akár szerelemről (legtöbbször erről van szó, valljuk be), barátságról vagy üzletről, nem tehetünk mást, automatikusan ott várunk a sorunkra.  Vajon mikor következünk? Mikor lesz a miénk vágyaink tárgya?
Vannak lehetőségek, hogy kitúrjuk az előttünk állókat. Cselek… ezek kellenek (a cél érdekében bármit?) Tényleg olyan, mintha egy BKV-jegyért állnánk be az aluljáróban, hogy mehessünk oda, ahová szeretnénk. Előttünk meg idegesítő emberek állnak, és szöszmötölnek egy órát, mi meg sietnénk. Találkozunk valakivel, nem akarunk késni, mert azért már mégsem illik. A sor elején állunk az illetőnél, a finisben, vigyor az arcunkon lenne, ha a BKV nem szólna közbe.
Mi is várunk, de párhuzamosan ránk is várnak. Vicces, ha egymás sorában áll két ember, és még csak nem is tudják egymásról, hogy ennyire fontosak a másiknak. A negatív oldala is van az egésznek, ha érezzük/tudjuk, hogy hiába álltunk be a sorba, sosem érünk a végére, mert nincs esélyünk. A szeretett személy kitartóan egy másik ember kegyeit keresi, ránk sem bagózik, észre sem veszi a sor végén gubbasztó kis szívünket.
Ha láthatnánk, mennyi sor van ezen a világon, és melyik milyen hosszú, meglepődnénk. Olyan lenne az egész, mint egy családfa, vagy egy kapcsolati térkép. Megtudnánk dolgokat egymás érzéseiről, de azért hosszútávon nem lenne előnyös. Néha olyan emberek iránt is érzünk valamicske apró gyengéd érzelmeket, amik jobb, ha nem derülnek ki a környezetünk számára. Még ha egymás sorában is állunk a szeretett egyénnel, akkor is a többieknek nem sok köze van hozzá, főleg, ha a dolgok nem helyes ösvényeket járnak. Ha vannak akadályok.
Annyiban lenne ez az egész jó, hogy a véletlenül-egymás-sorában-állunk helyzeteket megoldjuk, mert nem is hinnénk, mennyien táplálnak egymás iránt mély érzelmeket! És félnek, nem merik bevallani, megnyilvánulni a másik előtt, mert a visszautasítás jár a fejükben, mi lesz, ha…
Így hát marad az egész egy kis féltve őrzött titok, néha álmodozunk egy sort, milyen jó lenne, ha ott lenne. Csak várunk a sor végén és reménykedünk. De csak titokban!