„Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett, hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett. Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek, reád bízom magam, mert nagyon szeretlek.”- ült a karosszékben, visszaemlékezett. Éppen olvasott. Régi leveleket, melyeket az akkor még udvarló férfitől kapott. Aki immár 57 éve volt a férje. Ült a székében, kezében a régi papírokkal. Elmosolyodott. Felnézett a férfire, az udvarlóra. A férjére. Ott ült mellette, nézte a televíziót. Túl régen együtt voltak már ahhoz, hogy ne tudják egymás gondolatát.
"Megfogom kezedet, s megígérem Neked, hogy az élet rögös útján végig elkísérlek. Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek, amíg szívem dobogni fog, hozzád mindig hű leszek." - a férfi rámosolyodott a feleségére, látta, mit tart a kezében. Eszébe jutott az első találkozásuk, melyet titkon szerveztek meg a városi parkban. Szüleiktől félve bujkáltak a szökőkút mögött, tervezgettek a jövőre, milyen módon szöknek el együtt.
Ötvenhét év után is szerették egymást, egy rossz szót nem tudtak volna a másikról szólni, csakis egymásért éltek. És éltek. Csendben ültek, egy szó sem hangzott el a szobában. Általában így voltak, nem volt szükségük a hasztalan szavakra. Ismerték egymást, nem csak tetőtől talpig, hanem gondolatuk minden zugát.
Nem voltak idősek, hetvenöt évesek - mindketten. Életük folyója együtt csordogált, egyre haloványabban, de kitartóan.
A feleség egyszer csak a szívéhez kapott. Ránézett hitvesére, majd váratlanul megszólalt:
- Jön…
A férfi felállt, kezét az asszony felé nyújtotta. Az elfogadta a kérést.
- Táncoljunk, kedvesem. Amit először - szólt a férj.
Elindult a zene, életük első tánca. Tisztán emlékeztek minden lépésre, egymás szemét nem hagyták el, újra tizenévesnek érezték magukat.
Megérkezett a lovas. Fekete csuklyáját hátratolva üdvözölte a párt. Azok feléje fordultak, a tánc véget ért. Megfogták egymás kezét. A nő megsimította a ráncos kezet, melyet már régóta szeretett, a férj viszonozta. Mosolyogva elbúcsúztak a halandóságtól.