Lábaidat átkarolod, arcodat nem látom. Nem értelek. Nemrég még mosolyt láttam, most meg egy könnycsepp gördült le az arcodon. Aztán eltakartad, térdeidet magadhoz szorítottad, hogy kizárd a külvilágot.
 Sötétség. A lámpa kialudt. Én a fotelben ülök, te még mindig, fáradhatatlanul szorítod magadhoz a lábaidat. Én kérlellek: “Segíts, hogy megértselek”, de te csak sírsz tovább. Ott ülsz, olyan törékeny vagy! Mintha vékony porcelánból lennél, gondos kezek által megformált baba, akit az idő egyre rombolt, nem óvott téged senki, kitettek minden rossznak, összekarcolták a testedet, horzsolások a lábadon, kezeden. Mégis a legszebb baba vagy, akit láttam.
 Gondolataid viszont a legkeményebb gyémánt, kiszámíthatatlan vagy. Rám mosolyogsz, majd elpityeredsz. Leülsz mellém, boldog vagy, majd eltűnsz, otthagysz, szomorúságod engem is azzá tesz. Kitéped a szívem, amikor sírsz…
 Ülök, egy pillanatra sem lankad figyelmem, nézem ahogy lélegzel, ahogy ráz a hideg. Még azt is elfelejtem, hogy félek. Nem akarok elmenni innen, félek, eljön az utolsó pillanat, és többé nem látlak. De még itt vagyok, és várok. Hátha megértelek.