Lábaidat átkarolod, arcodat nem látom. Nem értelek. Nemrég még mosolyt láttam, most meg egy könnycsepp gördült le az arcodon. Aztán eltakartad, térdeidet magadhoz szorítottad, hogy kizárd a külvilágot.
 Sötétség. A lámpa kialudt. Én a fotelben ülök, te még mindig, fáradhatatlanul szorítod magadhoz a lábaidat. Én kérlellek: “Segíts, hogy megértselek”, de te csak sírsz tovább. Ott ülsz, olyan törékeny vagy! Mintha vékony porcelánból lennél, gondos kezek által megformált baba, akit az idő egyre rombolt, nem óvott téged senki, kitettek minden rossznak, összekarcolták a testedet, horzsolások a lábadon, kezeden. Mégis a legszebb baba vagy, akit láttam.
 Gondolataid viszont a legkeményebb gyémánt, kiszámíthatatlan vagy. Rám mosolyogsz, majd elpityeredsz. Leülsz mellém, boldog vagy, majd eltűnsz, otthagysz, szomorúságod engem is azzá tesz. Kitéped a szívem, amikor sírsz…
 Ülök, egy pillanatra sem lankad figyelmem, nézem ahogy lélegzel, ahogy ráz a hideg. Még azt is elfelejtem, hogy félek. Nem akarok elmenni innen, félek, eljön az utolsó pillanat, és többé nem látlak. De még itt vagyok, és várok. Hátha megértelek.
 

Csak néznek nagy búsan. Merengnek a múlton, jelenen, talán a jövőn. Emlékeznek az álmaikra, mit láttak a hídon aznap éjjel: táncoló párokat, járták a keringőt, boldogok voltak, nevettek. Én is ott voltam. Táncoltam. De ki volt a párom, ki a rég elfeledett mosolyt előcsalta arcomra? Ki voltál?

Gyönyörű hajnali pirkadati fény siklott át a város felett, a táncosok között lépdelt, suhant, nem is lehetett volna szebb pillanat egy ilyen eseményhez. A reggeli levegő kicsípte az arcokat, de nem bánták, nem bántuk. Ilyen élmény nem minden nap adatik meg az embernek. Mi is szerencsések vagyunk.

Az első pár lehetett a legszerencsésebb, ők léphettek fel először a hídra. Nem mi voltunk. Mi? Én. De jól éreztem magam. Nem volt betanult tánc, csak forogtunk a habos ruhákban, lépkedtünk, felelevenítettünk pár régi lépést, nevettünk, kacagtunk. Boldogok voltunk. Mi. Mindenki. Én is.

Merengnek a szemek. A múlton kár merengni. Nem is fognak. A jelenen? Inkább a jövőn kellene. Mi lesz veled bús szempár? Leszel valaha boldog? Vagy továbbra az álmaidban élsz?

 Vajon hány embert nem értek? Hányan vannak e világon, akiket szeretnék érteni, akiknek szívesen belemásznék a gondolataiba? Nincsenek sokan. Pár ember. De az ő gondolataik nagyon-nagyon érdekelnek. Mert próbálkozom. Erősen. Úgy, mint még soha. De mégsem megy, erőlködhetek bármeddig,  az egyén gondolatai zártak. Még ha nem is mindenki számára, számomra sajnos igen.

Ilyen vagy te is. Belemászol a függönybe, a szőnyegbe, minden, ami mozgatható, úgy mozog, mint te. Lélegzik is, igen, a párnám a fülembe súgja lágy hangodon, amit hallani akarok. Elaludni erre jó, de ébredni nem. Mert újra ráébredek, hogy csak a fantáziám játszik velem. Betakarsz öleléseddel, amit a takarómtól kapok, ölelsz reggelig, míg újra megérkezem a valóságba. Akkor meghallom, cseng a telefon, hírtelen azt hiszem, te vagy az, pedig csak ébreszt a lágy dallam, kelni kell. Ott kell hagyni a takarót, a párnát, mely elrepít ebből a világból, el, hozzád. Felkelek, lábam a talajt érinti, már nem repülök. Ez tényleg a valóság. Mégis van benne valami meseszerű. A szél úgy mozgatja a függönyöket, oly’ kecsesen, mint egy balerina, csak a tapsra vár. Egy meg nem becsült művész.

Folytatnom kell a napot. Mégis hív a puha párna. Súgna valami újat. De nem lehet, élnem kell az életem.

Nem nagyon írok ide mostanában. Ennek van egy-két oka. Az első az, hogy nincs miről or kiről, nem nagyon pezseg mostanában az életem buborékos üditőitala, a második, hogy nincs igazából időm se rá, mivel készülök a vizsgákra, és a harmadik az, hogy ha eszembe is jut valami, persze hogy nem vagyok gép közelben, hogy gyorsan nekiláthassak a kidolgozásának, mert persze papírt miért is hordjak magamnál. Meg ha meg is marad a mostanában elég szita fejemben a gondolat, akkor is, ha leülök a laptopom elé, már nem tetszik az egész, és meghiúsítom a saját tervemet.

Meg ott van az ötlettelenségem is, ami eléggé idegesítő, főleg hogy itt ez a drága kis blog, még az design-ján is működtem egy pár napot - főleg mire megértettem mit jelentenek a kódok, meg mittudomén -, és azon gondolkoztam, hogy mivel nem használom nagyon már, átalakítom/megszüntetem vagy valami hasonló. Az írásaim felét így is le akarom szedni, mert nem tetszenek, összecsapottak lettek. De majd minderre talán lesz időm nyáron. Vagy nem.