Csak a papír meg a toll hiányzott az asztaláról. Egyébként volt ott minden. Szemüveg, csokoládé, gyűrű, nyaklánc, egy lejárt mozijegy, hajdíszek, jó pár könyv, mind telis tele érzelmes szavakkal, amikre éppen vágyott.  Nyelvkönyv is meglapult a kupac alján, de csak néhanapján vette kezébe. Nem szerette a német nyelvet. Jobban szerette a francia vagy angol szavakat kiejteni, minthogy nekifogjon a durva németnek. Pedig jó lett volna még egy nyelv. Asztalánál volt az ablak, kilátással a főtérre. Nappal emberek nyüzsgése törte meg a csendet, éjszaka viszont ő nyüzsgött. Nem igazán volt arról híres, hogy aludna. Talán egy-két órácskát megengedett magának hajnalban, azt is azért, hogy a szeme ne legyen piros.
Éppen az asztalánál ült. Olvasott. A történet, amibe éppen akkor belecsöppent egy nőről szólt. A nő egy ötvenes, gazdag üzletember felesége volt, és egy nap, mikor megunta, hogy nincs, aki szereti, csak ez a férfi, akit szinte csak papíron ismer, megölte. És azután, hogy ezt a nagy problémáját megoldotta, azt hitte, többé nem is lesz más. Csak sajnos azzal, hogy megölte a férjét, belesett a saját csapdájába. Szabadulni akart a férje börtönéből, de ezzel egy igazi börtönbe ülte magát. Ahol végképp nem szerette senki.
Letette a könyvet. Elkezdett kutatni. Felforgatta az egész lakást, mire az asztala alatt megtalálta azt, amit keresett. A tollat és a papírt. Visszaült az asztalhoz. Megfogta a tollat, majd átdöfte a papíron. Vajon ilyen lehet az gyilkolás is? De azért írni is akart.
“Szóval…”, írta. “Ez nem megy…”
Inkább tovább tépkedte a lapot.

„Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett, hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett. Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek, reád bízom magam, mert nagyon szeretlek.”- ült a karosszékben, visszaemlékezett. Éppen olvasott. Régi leveleket, melyeket az akkor még udvarló férfitől kapott. Aki immár 57 éve volt a férje. Ült a székében, kezében a régi papírokkal. Elmosolyodott. Felnézett a férfire, az udvarlóra. A férjére. Ott ült mellette, nézte a televíziót. Túl régen együtt voltak már ahhoz, hogy ne tudják egymás gondolatát.
"Megfogom kezedet, s megígérem Neked, hogy az élet rögös útján végig elkísérlek. Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek, amíg szívem dobogni fog, hozzád mindig hű leszek." - a férfi rámosolyodott a feleségére, látta, mit tart a kezében. Eszébe jutott az első találkozásuk, melyet titkon szerveztek meg a városi parkban. Szüleiktől félve bujkáltak a szökőkút mögött, tervezgettek a jövőre, milyen módon szöknek el együtt.
Ötvenhét év után is szerették egymást, egy rossz szót nem tudtak volna a másikról szólni, csakis egymásért éltek. És éltek. Csendben ültek, egy szó sem hangzott el a szobában. Általában így voltak, nem volt szükségük a hasztalan szavakra. Ismerték egymást, nem csak tetőtől talpig, hanem gondolatuk minden zugát.
Nem voltak idősek, hetvenöt évesek - mindketten. Életük folyója együtt csordogált, egyre haloványabban, de kitartóan.
A feleség egyszer csak a szívéhez kapott. Ránézett hitvesére, majd váratlanul megszólalt:
- Jön…
A férfi felállt, kezét az asszony felé nyújtotta. Az elfogadta a kérést.
- Táncoljunk, kedvesem. Amit először - szólt a férj.
Elindult a zene, életük első tánca. Tisztán emlékeztek minden lépésre, egymás szemét nem hagyták el, újra tizenévesnek érezték magukat.
Megérkezett a lovas. Fekete csuklyáját hátratolva üdvözölte a párt. Azok feléje fordultak, a tánc véget ért. Megfogták egymás kezét. A nő megsimította a ráncos kezet, melyet már régóta szeretett, a férj viszonozta. Mosolyogva elbúcsúztak a halandóságtól.

 

Mikor kijöttem a metróból, már késésben voltam. Ránéztem az órámra, éppen délre harangoztak a főpályaudvari nagyóránál. Siettem, de mégsem bírtam megállni, hogy ne csodáljam meg a gyönyörű épületet, amelyen végigszaladtam, hogy odaérjek a találkozóra. Emberek tízezrein átvágni sosem volt könnyű feladat, főleg akkor nem, ha mind szemből jön. Mégsem lettem ideges, mentem előre, közben bámultam a pályaudvar tetejét, a színes ablakokat, a díszítéseket, vagy csak összességében azt az építészeti remeket. Kedvenc helyem a városban, tele emberekkel. Talán csak ez az egy dolog tartott távol onnan, hogy rengeteg ember volt ott. A vonatokra felszálló, és a vonatokról leszálló emberek csak úgy özönlöttek felém, mintha hatalmas víztömeggé alakultak volna át. Én meg persze az árral szemben úsztam, alig haladtam ténylegesen.
Kinéztem a tömeg közepéről, hátha meglátom őt, de nem láttam sehol. Öt méterrel később viszont megláttam. Próbáltam integetni felé, de nem vett észre. Hogy is vehetett volna észre? Olyan voltam ott, mint egy csepp víz a tengerben. Sűrű elnézések közepette kikászálódtam az emberek szorításából, és elindultam felé. Amikor észrevett, elmosolyodott.
- Ne haragudj, csak a metró… - magyarázkodtam, miközben megöleltük egymást - Olyan rég láttalak.
Tényleg rég volt már, mikor utoljára találkoztunk, pedig legjobb barátokként több időt is szánhattunk volna egymásra. Régen hetente, sőt, naponta elmentünk valahova, beültünk egy kávéra, megettünk egy süteményt, vagy éppen megnéztünk egy kiállítást a múzeumban. Olyan jó volt újra látni.
- Miért itt találkoztunk? - kérdezte Aaron.
- Mert már régen voltam itt, mint ahogy veled is már rég találkoztam. 
Elmentünk a kedvenc kávézónkba, ott leültünk kedvenc helyünkre, megrendeltük a kedvenc kávénkat, édességünket, és beszélgettünk, kivel mi történt.
Hirtelen nosztalgikus hangulatba estem. Eszembe jutottak régi csínyek, mikor egész napokra eltűntünk, és nem tudtak rólunk, mikor megmásztuk a különböző hegyeket, mikor elmentünk a szomszédos államba, csak mert unatkozunk. Stoppoltunk, buszoztunk, gyalogoltunk.
- Carol? Minden rendben?
- Persze, csak kicsit elméláztam. Hány éve is ismerjük egymást?
- Úgy kilenc… 
- Régebben szinte mindennap összefutottunk… most, hogy a tavakhoz költöztél, már alig hallok felőled. Kezd megszakadni a kapcsolat. Tudod, hiányoznak a dolgok.
Felállt, megfogta a kezem, és csak húzott maga után. Nem tudtam, merre visz, nem tudtam, mire gondol, csak mentem utána, mint a régi szép időkben. Igen, ez volt az. Ami hiányzott.
Felszálltunk a metróra, elmentünk a South Ferry állomásig, ahonnan kisétáltunk a partra, és onnan néztük a szobrot. Éppen naplemente volt, amikor érkeztünk. Csak néztünk a lemenő Napot, nem is szóltunk egymáshoz. Úgy másfél óra múlva, mikor már sötétedett, elindultunk visszafelé.
- Kár, hogy nem látszanak itt a csillagok. Ezért utálok csak városban lenni - szólalt meg végül.
- Biztosan szép lehet… én ehhez szoktam hozzá. Meg te is, csak elmentél, itt hagytad a poros várost, meg engem.
- Talán velem jöhetnél…-, majd előhúzott a kabátja belső zsebéből egy repülőjegyet - Talán itt az alkalom, hogy szintet emeljünk. Tudod, jó lenne.
Csak álltam ott megfagyva a meglepetéstől, meredtem rá, közben viszont elkezdett zakatolni a fejem: most mit tegyek? Hogyan lépjek, hogy jó legyen? Talán…
Rámosolyogtam. Elöntött a melegség, hirtelen már nem fáztam annyira.
- Szerintem is jó lenne - s miután karjaiba zárt, úgy éreztem, hogy soha többé nem fogok fázni…



 

Nem volt kellemes élmény Charlotte-nak ott ülni a nagy társaságban úgy, hogy nem érti, miről beszélnek körülötte. Már a harmadik pohár vörösbort itta, néha rámosolygott a vele szemben ülő férfira, ha tekintetük találkozott. Igazából nem tudott mást tenni; külföldön volt, és nem beszélte a nyelvet. Néha tolmácsoltak neki, vázolták neki a beszélgetés tárgyát, de egyáltalán nem érezte úgy, hogy a beszélgetés, ha nem is szerves részét, de legalább részét alkotja. Inkább csak tárgyát, mint néha észrevette. Csak ült, kortyolgatva italát, és azon kapta a vele szemben ülő férfit, hogy az ő nevét mondja, miközben a mellette ülővel beszélget, majd egy másodpercre ránéz.
A harmadik ilyen esetkor megunta a dolgot, letette poharát és rákérdezett, hogy pontosan miről is beszélgetnek vele kapcsolatban. Éppen azzal beszélgetett a vele szemben ülő férfi, aki néha tolmácsolt Charlotte-nak, úgyhogy volt esélye, hogy kiszedjen valamit belőlük.
Kissé meglepte az őszinte válasz, amit kapott a tolmácsától.
A férfi, aki Charlotte-al szemben ült, róla érdeklődött a tolmácstól, hogy hány éves, mit csinál, mik a tervei, satöbbi. A lány elpirult, majd visszatért a pohár borhoz. Hírtelen nem tudta mit gondoljon… Annak a férfinak van felesége… és gyereke… nem is egy, hanem kettő.
Az összejövetel végefelé kezdett halkulni a beszélgetés, már mindenki ugyanabban a társalgásban vett részt, nem folytattak külön beszélgetést. A tolmács, és a szembenülő beszélgettek, mindenki rájuk figyelt. Éppen a szembenülő munkájáról volt szó. Gyerekeket tanított sportra, emellett ő is sportoló volt. Majd kérdezősködött, hogy mi Charlotték további programja. Majd megint Charlotte felé pillantott, mosolyra húzta száját, majd megszólalt: “Nincs kedved elmenni a helyi szórakozóhelyre?” Kicsit akcentusosan beszélt franciául, ezért nem erőltette eddig, de tudta hogy csak franciául tud Charlotte az angolon kívül. A lány azt sem tudta, mit tegyen hírtelen. Mint ahogy ez már szokássá vált nála, ha valami hírtelen és váratlan helyzetben került, rávágott egy nemet, majd kiitta a pohara tartalmát. A férfi, aki vele szemben ült csak mosolygott rá, talán ezt a választ várta, de nem ezt remélte.
Miután visszamentek a szállásra, Charlotte gondolkodóba esett, vajon mi lett volna, ha nem nemet válaszol. De így helyes, gondolta, és végül álomra hajtotta fejét