Még ha meg is kérdezte volna sem válaszoltam volna neki. Semmi köze ahhoz, hogy mit, mikor és hogyan csinálok. Talán ha megismert volna első találkozásunkkor, hogy én vagyok az, még kedves is lettem volna vele, de így... Tisztán visszaemlékszem a dolgokra, amiket együtt csináltunk. Sokat beszélgettünk. Volt úgy, hogy csak feküdtünk a füvön, néztük a felhőket, megláttunk különböző dolgokat bennük. Ő pilóta akart lenni, én stewardess. Még ebben is közösek voltunk, kedvenc színünk a kék volt, csokink a Mozart, zenénk Debussy és a filmünk... az is ugyanaz volt.
De ő már ezekre nem emlékszik. Amikor először találkoztunk, én a lépcsőn ültem és sírtam, ő meg - idegenként - odanyújtott felém egy papír zsebkendőt. Kisírt szememmel ránéztem, és hírtelen felismertem. Ő volt az. Még sírni is elfelejtettem, csak néztem az arcát, nem hittem el, hogy újra látom. Ő nem ismert fel, csak nézett rám mosolyogva, kezét nyújtva felsegített. Miután látta hogy jobban vagyok, meghívott egy kávéra, kérdezgetett rólam, én válaszoltam, de közben mindvégig azt kérdezgettem magamban, hogy miért nem ismer fel.
Az is lehet, hogy egy álom volt csupán az az élet, amit vele éltem. Túl meseszerű élmény volt, amikor a hegytetőre felérve elállt az eső, és egy gyönyörű szivárvány tárult a szemünk elé. Áhh, csak álmodtam, mostmár biztos.
Nem kell a hosszú költemény…nem kell a rókáról a prém…nem kell az égről a csillag…elég ha szimpatikus vagy. Nem kell a habos sütemény…nem kell az izmos csodalény…nem kell elérhetetlen sztár…pont olyan kell, mint Te voltál.
 

Kábé száz ember megrökönyödött arca ült velem szemben. Plusz én. Nem számítottam arra, hogy ilyen szégyen érhet engem. Ott álltál mellettem, sajnálkozva de mégis megkönnyebbülve. És én legszívesebben elküldtelek volna a pokolba azért, amit tettél velem.
Tíz perccel azelőtt ájultam el az izgalomtól, és miközben talpig fehérben bevonultam az oltár elé, melléd, reszketett a kezem, alig bírtam a lábaimat emelni. Mosolyogtam, ahogy a padok között végigmentem, vártam, hogy kimondhassam a szót. A pap csak beszélt szüntelenül, mintha nem akarna soha eljutni ahhoz a részhez, de pár perc múlva végre kimondta a bűvös mondatot. Először engem kérdezett, bár nem is ez a szokás, kicsit furcsának is találtam a dolgot. A pap maga is egy feltűnően nem átlagos ember volt.
Vér szökött a fejembe, elpirultam. A szemedbe néztem, azok mosolyt sugároztak, boldogságot, ezen felbuzdulva kimondtam az ‘igen’-t.
Bárcsak kitörölhetném azt a szót, inkább én hagytalak volna ott szégyenbe fulladva. Bárcsak én öltem volna meg benned a boldogság minden csíráját! Hezitáltál, a szemembe néztél, tekinteted elborult és más szó csúszott ki a szádon. Csak egy szótag: nem. Tagadószó, mellyel elutasítunk egy ajánlást. Felajánlották neked a kezemet, az életemet, de neked nem kellett, eldobtad magadtól, kit addig annyira szerettél.
Csak tudod, minden tettünk egyszer visszaüt ránk. Ha jót, ha rosszat tettünk.

 

Meg sem próbáltam kapaszkodni, csak zuhantam a kétségek felé. Mikor láttalak? Tíz éve? Meg volt az már húsz is. Régi jó barátok, néma perceket élvező társak, kik eladnák lelküket a csendes beszélgetésekért.
Mikor volt ez? Ó, már nem is emlékszem. Tíz vagy húsz hónapja? Csak ültünk a hintaszékben, én az öledben, néztük egymás szemét, kikapcsoltuk a tévét, hogy halljuk a lélegzést. Azok a régi szép idők.
De régen volt! Vagy tíz-húsz napja. Több is van az, csak emlékezetem néha csal, merő pillanat alatt elszáll a legkószább gondolat, mit ki akartunk mondani, csak az a fránya idő elszaladt. Majd találkozunk, mikor lejár az idő, mikor már nem lesz a lenge szellő, hogy elfújja az időt előlünk.
Nem is volt olyan rég, tíz vagy húsz perce, még tisztán emlékszem a szemedre, a nevedre, melyet annyiszor leírtam a pergamenre. De akkor megszólaltál, megtörted a szent csendet. Felálltál, kimentél a teraszra.
Most volt, még mindig érzem a jéghideg leheleted, de már csak a hideg verejtéket érzem, amit azzal okoztál, hogy itt hagytál. Egyedül maradtam, mert a te életed egyszer csak elszakadt, mint ahogy az a szék a lábad alól kiszaladt. Ott lógtál az erkélyen, én meg megdermedve vacogtam az emlékeken.

 

Megszédült.  Azt hitte, hogy csak egy pillanatig fog tartani. Lépett egyet lefelé, megcsúszott, majd leesett a lépcsőn. Nem volt kellemes az utazás lefelé. Fájt a háta, nagyon beverte, a keze, a lába. Alig bírt felállni. De azért sikerült. Ráadásul egyedül volt otthon. Gyorsan, már amennyire gyorsan tudott, odament a kanapéhoz, és lefeküdt rá. Rámeredt a plafonra, koncentrált. Nem tört el semmije, állapította meg végül. Feküdt ott vagy negyed-félórát, majd felállt, odament a tükörhöz. Félt, hogy nagyon csúnya dolgokat fog látni. Megnézte a hátát. Nem volt szép látvány. A lábán és a kezén is. A körme letört.
Amikor társa hazajött, nem tudta, hogy elmondja-e neki, vagy sem. Végül kinyitotta a száját a szóra. Úgyis megtudná a foltokból.
- Jobban is vigyázhatnál magadra. Komolyabban is megsérülhettél volna. Tudod, hogy nem valami biztonságos az a lépcső. A fejedet nem verted be? Jaj, Istenem. Feküdj le. Jól érzed magad, nem fáj a hátad?
Persze, hogy jól volt. Nem olyan nagyot esett, tényleg lehetett volna rosszabb is. De nem lett.
Igazából nem nagyon bírta a törődést. Nem érezte szükségét a túlzott ápolgatásnak. Elég szerencsésnek is mondhatta magát, mivel elég sokszor esett nagyot. Lépcsőn nem először, de volt már betonon is, útszélén, metrón, buszon. De mindig szerencsésen esett, mert sosem volt még komolyabb baja. Még egy autó is elütötte egyszer. És lám, kutya baja sem volt. Kezdett csodálkozni. Másoknak ilyenkor legalább a kezük eltörik, de neki még soha semmije sem.
- Nem fáj a fejed?
Nem fájt semmi. És ezt mások nem akarták elhinni. Megnyugtatta párját, majd hozzátette, hogy nem hiszi, hogy balesetben fog meghalni. Rákacsintott, majd felállt az ágyról, hogy folytassa a napi teendőit.