Egy álomszerű világban minden utcán villamos közlekedne, az emberek mindenhova eljuthatnának vele, nem kéne autót vásárolni, csak két sínpár lenne, bicikliút két irányban és gyalogosjárda. A villamos régi típusú lenne, nem mindenféle modern vacak.
Mi ott utaznánk rajta, te meg én. Körülöttünk rengeteg ember lenne, ismerősök és ismeretlenek, beszélgetnénk, nevetnénk, nem gondolnánk semmire, csak élveznénk a tavaszi  napsütést, a friss menetszélt, egymás mellett ülnénk, te meg én. Kinéznénk az ablakon, az út mentén mindenhol zöldellő fák üdvözölnének…
Sokáig utaznánk, nem kellene sehova sem sietni, ráérnénk akár estig is. Néznénk a fel- és leszálló utasokat, találgatnánk, vajon ki hogyan él, mit dolgozik, boldog-e… biztos boldog lenne. 
Egy álomszerű világban minden levendulaillatú lenne.

Egy álomszerű világban ott lennél mellettem.
Elszenderednél a villamoson, fejed vállamra hajtanád, majd megfognád a kezem.
 

...kézbe kéne venni az irányitást.

Egyelőre ennyi.

Akárki is volt ő, ott volt veled.

Megfogta kezed, ha féltél,

átkarolt, megölelt, hogyha remegtél.

Melengette pici lelked minden pillantása,

mikor tavasszal virágzanak a fák, olyan volt vele.

De elment, elhagyott, megcsalt.

Reménykedtél, találsz még ehhez hasonlót, de nem.

Lehet bármily ügyes a természet,

tehetséges, két egyformát sosem teremthet.

Nézd e két kedves szemet, mellyel nézte, ahogy alszol,

sírt utánad, ha elmentél,

vagy csak szemlélte a kék eget, amit annyira szerettél.

Szükséged volt rá minden pillanatban,

segített a bajban, benne volt minden kalandban,

olyan volt ő, mint egy testvér,

akit addig mindenhol kerestél, mégsem leltél.

De ő odament hozzád, odaadta fél karját, hogy támaszt nyújthasson.

Elválaszthatatlannak tűntetek,

míg egy felsőbb hatalom közétek nem lépett.

Sérülékeny tökéletesség volt a ti életetek.